Az egyetemen tanultunk egy ötlépéses módszert arra, hogyan közöljünk rossz hírt a beteggel. Belgyógyászként gyakran használom, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a saját gyerekeimnél is alkalmaznom kell.
2016-ot írunk. Találtam egy csomót a mellemben. Éreztem, hogy ez nincs rendjén, és nem csodálkoztam, amikor a mammográfia is gyanúsnak írta le az elváltozást. Ez volt az első mammográfiám, 44 éves vagyok, a rendszeres szűrés ebben az életkorban még talán korai lenne.
Megérkezett a biopszia eredménye: rosszindulatú. Konzultáció sebésszel, onkológussal, terápiás terv körvonalazása. És még egy feladat: ideje megmondani a gyerekeimnek. De mégis, hogyan?
Beszéltem néhány kollégával, akik szintén szülők, kaptam néhány tanácsot: “Mondd el a legfontosabbakat, de ne túl sokat, aztán hadd kérdezzenek. Meg fogsz lepődni.”
Az 50 éves radiológus, akinél metasztatikus vastagbélrákot diagnosztizáltak (igen, az első szűrésen), azt javasolja, vonjam be a gyerekek tanárait, és legyek egyszerű, őszinte és közvetlen. Könnyen beszél, az ő gyerekei serdülők, de az enyémek, Sam és Lydia még csak nyolc és tizenegy. Tanácskozunk a férjemmel (építész), aki megerősíti, hogy ez az én feladatom. Én vagyok az orvos, aki mégiscsak jártas ezekben a helyzetekben, talán ez a tapasztalat segíteni fog.
Egy csütörtök este jön el az alkalom. Éppen Sam szülői értekezlete után vagyok, és megtudtam, hogy a gyerekek kaptak egy fogalmazási feladatot. Arról kellett írniuk, mi érdekli őket a legjobban az éppen tanultak közül. Sam dolgozatának a címe ez volt: „A sejt”. Aha. Hát ebből kiindulhatunk.
Kihívtam őket a konyhába, közben főztem a vacsorát. Csípős lesz.
– Jól ment a szülői – vágtam bele, majd Samhez fordultam. – Mit tudsz a sejtekről?
– A sejt az emberi test építőköve. Minden testrészünk sejtekből áll.
– Így van – válaszoltam. – Jópofa, nem?
Gyerünk tovább!
– És mit tudsz a rákról? – első lépés: derítsd ki, mennyi ismerete van.
– A rák az, amikor a sejtek kontroll nélkül szaporodnak, szétszóródnak, és átveszik a hatalmat a szervezetben, és elveszik a tápanyagokat.
Nagyon jó! Úgy látszik, nem hiába költünk az oktatásukra…
– Nos, ha már itt tartunk, el kell mondanom valamit – második lépés: felkészítés a bejelentésre. – Találtam egy csomót a mellemben, megvizsgálták, és azt mondták, hogy rák.
Csend.
Nagyot nyelek. Nem akartam finomkodni, de ez talán kicsit erős volt. Soha nem felejtem el az arcukat. Sam dermedten ült, halványkék szemei tágra nyíltak. Lydia mogyorószín szeme megtelt könnyekkel.
– Tudom, hogy nagyon ijesztően hangzik, de elég szerencsés vagyok, mert korán észrevettem. – Elmondom nekik, hogy az egyetemen a legjobb orvosok foglalkoznak velem, meg fognak operálni, aztán gyógyszert is kapok.
– És különben jól vagyok! Ez a lehető legjobb, ez egy nagyon is kezelhető betegség – folytatom. (Harmadik lépés: tájékoztatás.)
– De gyógyítható? – kérdezi Sam.
A mindenit, de okos vagy!
– Igen – felelem. – Elvileg gyógyítható.
– De visszajöhet?
Ööö…, hát ami azt illeti…
– Ez egy nagyon jó kérdés. Elméletileg kiújulhat, de a gyógyszerek épp ezt gátolják.
Lydia szeméből csorognak a könnyek. Azt kérdezi, a kezem és a lábam gyengébb-e a rák miatt. Próbálom megnyugtatni, dehogy, hiszen kocogok, járunk együtt biciklizni.
– Nos, legalább tudod azt csinálni, amit szeretnél – mondja Sam. Nézzenek oda, a jövő onkológusa éppen funkcionális státuszt állít fel! Nem hiszek a fülemnek.
Megöleljük egymást, beszélgetünk még egy kicsit. Igen, mondom nekik, teljesen rendben van, hogy ijedtek és szomorúak vagyunk. (Negyedik lépés: reagálj az érzelmekre.)
Vacsora közben még hozzáteszem, hogy ha akarják, beszélhetnek erről a tanáraikkal vagy a barátaikkal. (Ötödik lépés: beszéljünk a folytatásról.)
A következő napokban azonban Sam kerülte a kérdést, nem beszélt róla senkivel. Lydia viszont elmondta a két barátnőjének, a tanítónőjének, sőt, a tavalyi tanító néninek is. Az osztálytársaival közösen rajzot készítettek, amelyben jobbulást kívántak. Mint utóbb megtudtam, Sam írt a diagnózisról egy rövid bejegyzést a naplójába. Érdekes és szívmelengető volt látni, ahogy az információt feldolgozzák – mindketten a maguk módján.
A kezdeti pánik után Lydia sebességet váltott, és az ápolónőm lett. Minden nap megkérdezte, hogy érzem magam, fáj-e valami, ettem-e eleget, mikor jön vissza a következő vizsgálati eredmény. Sőt, furcsa dolgot kért: meg akarja tapogatni a csomót a mellemben. Most mit csináljak? Szerezzek a nyolcéves lányomnak egy életre szóló negatív élményt? Emlékeztem, hogy az első napokban én is ijedten nyomkodtam a daganatot, remélve, hogy valahogy magától eltűnik.
De miért is ne? Hátha a kézzelfogható magyarázat segít megérteni, mi is történik. Lydia megtapogatta a csomót (a biopszia óta mintha nőtt volna, vagy csak képzelődöm?), majd pontosan a megfelelő képet vágta: homlokráncolás, némi undorral.
– Óóó!
– Igen – mondtam. – Ronda is, nagy is, tüntessük el innen!
Hamarosan megtörtént.
A műtét eseménytelen volt, és amikor visszatértem, teljesen más arcokat láttam: felhőtlen boldogság, megkönnyebbülés. Az öröm, hogy alig fáj.
***
Visszaemlékezve a saját történetemre Sammel és Lydiával, azt hiszem, ez volt a legnehezebb eset az életemben, amikor rossz hírt kellett közölnöm. Ugyanakkor arra megtanított, mennyire fontos a családot a kezdetektől bevonni a folyamatba.
Még a kisgyermekeket is.
***
A közelmúltban, több mint két évvel a diagnózis után újra fel kellett idéznem, mennyire nehéz a rossz hírt közölni a gyerekekkel. Találkoztam egy régi betegemmel, aki szemlátomást zaklatott volt. A feleségénél áttétes tüdőrákot találtak, noha nem dohányzott. Hosszan beszélgettünk, biztosítottam az együttérzésemről, amikor hirtelen azt kérdezte:
– És hogy mondjuk meg a gyerekeknek?
Forrás: Thompson Buum HA. Out of the Mouths of Babes: A Physician Discusses Her Cancer Diagnosis With Her Two Young Children. J Clin Oncol 2019; 37(1): 81–83.
