Az időskori depresszió számos sajátos megfontolást, körülményt, tüneti megjelenést foglal magában. Az alábbi összefoglaló szemelvényeket tartalmaz a tünetekről, az okokról, az életkori sajátosságok következményeiről. Megemlítésre kerülnek szövődmények, illetve irányvonalak a terápia megválasztásához.
Az időskori depressziót sajátos entitásként tartjuk ma is számon a gyakorlatban, bár szigorúan véve nem különálló diagnózis; a ma használatos diagnosztikus rendszerek (DSM, BNO) egyike sem különíti el.
A 65 év feletti populáció hangulatzavarának megkülönböztetett figyelmét számos tény, körülmény és tényező alátámasztja. A depresszió magas prevalenciája (különösen a krónikus betegségben szenvedők, a magányosak, illetve a lakóintézményben élők körében) mellett megváltozik a tünetek előfordulási gyakorisága, azaz a zavar megjelenése: gyakoribb és súlyosabb szövődményekkel kell számolnunk, illetve eltérőek a terápiaválasztás számpontjai is. Mindezek mellett ezen életszakaszban a depresszióhoz vezető biológiai, pszichológiai, szociális okok, sajátos életesemények, veszteségek felismerése és a kezelés, gondozás alatti szakellátása is sokszor sajátos hozzáállást, odafigyelést igényelhet.
Magyarországi epidemiológiai adatok szerint az úgynevezett felnőttkorú lakosságban a major depresszió élettartam-prevalenciája 15,1% (1).
A tüneti képet a depresszió klasszikus tünetei mellett a szomatikus panaszok, fájdalmak; vagy nyugtalanság, agitáltság, a környezet (időnként még a kezelőszemélyzet, háziorvos) számára terhes magatartás; máskor az apatia, a szótlanság, a visszahúzódó, gátolt, érdektelen viselkedés, akár negativizmus is uralhatja. A kognitív panaszok, feledékeny, dekoncentrált állapot is egy sajátos megjelenés lehet. A felnőtt lakossághoz képest gyakoribbak a pszichotikus tünetek: leginkább a bűnösségérzés, önvádlás, paranoid gondolatok, nihilisztikus tartalmak jelenhetnek meg.
Szövődményként gyakoribb a befejezett szuicidium. Ez a legsúlyosabb következmény markánsan jelenik meg minden öngyilkossággal kapcsolatos felmérés életkori eloszlásában.
Számolni kell a nehezebben, rossz eséllyel gyógyuló szomatikus betegségekkel, a legyengüléssel, nagyobb baleseti veszéllyel, több gyógyszermellékhatással, összességében a beteg és környezete romló életminőségével is.
A felismerésben fontos a megfelelő alapellátás, a gondos, tájékozott háziorvosi szolgálat. Gyakran nem pszichiátriai panaszokkal érkezik az idős depressziós beteg, a környezet jelzése, a lakóintézmények személyzetének képzése, tájékoztatása is hangsúlyos ebben a tekintetben. A megváltozott viselkedés, megváltozott érdeklődés, a megváltozott beszédtémák sokszor a szakember számára nehezebben megítélhetőek, a környezet, a család információi fontosak, hasznosak és szükségesek a megfelelő diagnózis felállításához.
A sajátos képhez az életkori sajátosságok nagyban hozzájárulnak. A nyugdíjba vonulás számos fontos szerep elmaradását, emberi kapcsolatok megszűnését, egzisztenciális változást, a napi ritmus megváltozását, ürességérzést, fölöslegesség érzést idézhet elő. Időskorban gyakoribbak az emberi veszteségek, a kortársak halála saját elmúlásáról való elgondolkodás apropóját jelentheti; a házastárs halála pedig gyakran pótolhatatlan veszteséget, magányosságot, elhagyatottságot okoz. A gyermekek távolra kerülése, elfoglaltsága a magányosságérzést, a fölöslegességérzés fokozódását idézi elő. Mindezek mellett a szomatikus akadályoztatottság, a betegségek, a fájdalmak, a gyengeség, a másokra utaltság sajnos logikus következményként válthat ki elmúlásvágyat, halálvágyat.
Az előzőekben említett szomatikus komorbiditások mellett hangsúlyosak a komorbid pszichiátriai állapotok is, a szorongásos tünetek, zavarok gyakori együttes előfordulása, a feledékenység, a kognitív tünetek gyakori előfordulása, amelyek a diagnosztikus nehézség mellett kezelési kihívást is jelentenek.
Az időskorban a depresszió farmakoterápiás kezelésekor sem mellőzhetők az életkori sajátosságokhoz kapcsolódó megfontolások. Kisebb gyógyszeradagokat használunk, azokat lassan építjük fel („start low, go slow”). Az idős betegek gyakran többféle szomatikus gyógyszert szednek, hangulatjavító beállításakor is figyelemmel kell lenni az esetleges gyógyszerkölcsönhatásokra.
Az antidepresszív gyógyszerelés általános irányelvei nem különböznek más életkorcsoportokhoz képest. Az időkori depressziónak specifikus gyógyszere nincs, ezzel együtt több körülményt is figyelembe véve (gyakori alvászavar, erősebb szorongás, komorbiditás, a gyógyszer interakciós potenciálja, kardiológiai, vegetatív, illetve kolinerg mellékhatások) vannak ritkábban és vannak gyakrabban használt hatóanyagok ebben az életkorban.
Gyakrabban használatos a tianeptin, trazodon, mianzerin, moclobemid, illetve az SSRI-csoport. Könnyen használható a duloxetin és az agomelatin hatóanyagok is. Kifejezetten mellőzendők (csak különösen indokolt, terápiarezisztens esetekben használatosak) a klasszikus triciklikus hatóanyagok – elsősorban kolinerg és kardiológiai komplikációk miatt –, illetve a venlafaxin felépítése is körültekintést igényel.
A fenti betegcsoport az antidepresszív gyógyszercsoport mellett gyakran igényel szorongásoldó legalább átmeneti alkalmazását, amelyet a szükséges minimális adagban, lehetőleg átmeneti ideig alkalmazzunk. Időskorban gyakoribb a benzodiazepinekre való inverz reagálás, illetve nagyobb az abúzusveszély is.
A gyakori alvászavar kezelésekor ne alkalmazzunk más gyógyszercsoportot (például antipszichotikum) pusztán annak szedatív mellékhatása miatt.
Mindezek mellett az idős ember edukatív vezetése, odaforduló, empátiás megközelítése, illetve a lehetőségekhez mérten pszichoterápia megkezdése, esetleg csoportok szervezése talán a medikációs erőfeszítéseknél is fontosabb, hasznosabb, eredményesebb.
Irodalom
- Szádóczky E, Vitrai J, Rihmer Z, Füredi J. Suicide attempts in the Hungarian adult population. Their relation with DIS/DSM-III-R affective and anxiety disorders. Eur Psychiatry 2000;15:343-7.
