A rituximab nem maradt el az ocrelizumabtól korai relapszáló sclerosis multiplexben

Háttér

A CD20-ellenes monoklonális antitestek a relapszáló sclerosis multiplex leghatékonyabb betegségmódosító kezelései közé tartoznak. Az ocrelizumab engedélyezett terápia, míg a rituximabot – különösen a bioszimiláris készítmények megjelenése óta – több országban alacsonyabb költséggel, indikáción kívül alkalmazzák. Közvetlen, randomizált összehasonlításuk eddig hiányzott. A most megjelent OVERLORD-MS vizsgálat azt értékelte, hogy a rituximab nem marad-e el az ocrelizumabtól újonnan diagnosztizált, aktív, relapszáló betegségben. 

Módszerek

A norvég és svéd centrumokban végzett, kettős vak, III. fázisú, noninferioritási vizsgálatba 218, 18–60 éves beteget randomizáltak; 216-an kaptak kezelést. A résztvevők rituximabot – kezdetben 1000 mg-ot, majd félévente 500 mg-ot – vagy félévente 600 mg ocrelizumabot kaptak 24 hónapon át.
Az elsődleges végpont az új vagy növekvő laesiók hiánya volt a T2-súlyozott mágnesesrezonancia-felvételeken a 6. és a 24. hónap között. A noninferioritási határt 10 százalékpontban határozták meg. 

Eredmények

A 6–24. hónap között az új vagy növekvő T2-laesióktól mentes állapot becsült valószínűsége rituximabbal 92,2%, ocrelizumabbal 94,8% volt. A kockázati különbség –2,6 százalékpont volt (95%-os konfidenciaintervallum: –9,4–4,3), így teljesült a noninferioritás feltétele.
Két év alatt a betegek 92, illetve 94%-a maradt relapszusmentes. Fertőzést a rituximab-csoport 82%-ában, az ocrelizumab-csoport 69%-ában jelentettek, többnyire enyhe formában. Súlyos nemkívánatos esemény 8%-ban, illetve 7%-ban, súlyos fertőzés mindkét csoportban négy-négy betegnél fordult elő. 

Értelmezés

A rituximab az előre meghatározott határon belül nem maradt el az ocrelizumabtól a mágnesesrezonancia-vizsgálattal észlelt aktivitás visszaszorításában. A klinikai, kognitív és biztonságossági eredmények hasonlónak tűntek, de ezek összehasonlítására a vizsgálat nem rendelkezett megfelelő statisztikai erővel.
A többnyire észak-európai, korábban nem kezelt betegpopuláció, a 30 hónapos követés és az alacsony eseményszám korlátozza az általánosíthatóságot, valamint a ritka és hosszú távú mellékhatások megítélését. Az alacsonyabb ár ugyanakkor javíthatja a nagy hatásosságú kezelés hozzáférhetőségét. 

Konklúzió

Újonnan diagnosztizált, aktív, relapszáló sclerosis multiplexben a rituximab két év alatt nem bizonyult rosszabbnak az ocrelizumabnál az új vagy növekvő T2-laesiók megelőzésében. Az eredmények támogatják olcsóbb terápiás alternatívaként való mérlegelését, de a fertőzéskockázat és a hosszú távú biztonságosság további követést igényel.