Természetesen az orvos is lehet beteg. Egészségének megőrzéséhez, panaszait okozó elváltozásainak kivizsgálásához győzze le erős belső ellenállását, és forduljon kollégáihoz!
Gyerekorvos édesapám mondta: „Mi, orvosok, jóban vagyunk a betegségekkel, mindegyiket név szerint ismerjük, az életünkhöz tartoznak. Ha átmeneti, gyógyítható bajunk támad, akkor tudjuk, hogy majd rendbe jövünk, és dolgozunk tovább. Ha aztán egy gyógyíthatatlan betegség kerít hatalmába, felismerjük, hogy halálos, és fejet hajtunk a sorsunk előtt.”
Az elmúlt hónapokban két nagyon okos, elismert, tiszteletet és szeretetet méltán érdemlő kollégám meghalt prostatacarcinomában. Mindketten akkor mentek életükben először urológushoz, amikor teljesen anuriássá váltak. Közismert tény, hogy a prostatacarcinoma nagyon jól kezelhető. Ennek természetesen az a feltétele, hogy a beteg akkor is eljusson a diagnosztizáláshoz és a kezeléshez, ha orvos. Egy aranyos évfolyamtársnőm addig tervezte, hogy utánajár gyomorpanaszai okának (természetesen mindig tologatva a kivizsgálás időpontját), amíg a gyomortumorába belehalt. Hasonló történeteket mindannyian fájó emlékként őrzünk az emlékezetünkben.
Ez így nagyon nincs rendjén! Egy orvos is megbetegedhet, ez, sajnos, előbb-utóbb törvényszerűen be is következik. Ezeket a betegségeket nem elég belülről, saját magunk részéről gyanítani, esetleg felismerni, hanem kezelni, operálni, besugarazni is kell! Az orvos már medikus korában és kezdő orvosként ügyesen megtanulja magát lelkileg kivonni a rengeteg lehetséges betegség támadásának veszélye alól. Még a hipochonder hajlamú kollégáink is néhány év alatt teljesen rezisztenssé válnak azzal a gondolattal szemben, hogy megbetegedhetnek. A minor tüneteket, amelyek fiatalon általában múlandóak, ügyesen elhessegetjük, egy-két biztosan ható tabletta bevételével gyorsan megszüntetjük. De mi is öregszünk, és nem éppen kímélő életmódunk miatt valószínűleg gyorsabban kopunk, mint az általunk kezelt betegek nagy része. Jobban kellene figyelnünk az esetleges panaszainkra! A visszatérő, klinikailag súlyosbodó panasznak nem szokott funkcionális oka lenni, legyen az akár nycturia, terhelésre jelentkező mellkasi fájdalom vagy székrekedés. Ügyelni kellene ezekre a jelzésekre! Az orvos lelke is csak akkor tud szárnyalni, a szelleme csak úgy tud teljesíteni, ha beteg teste nem köti meg.
Az orvosok nem szokták megvizsgálni egymást. Aki egy kollégát felkeres, például üzemorvosi véleményért vagy mert a jogosítványa lejárt, nem akarja a másik szűkös idejét a saját gondjaival rabolni. Ugyanakkor mindnyájunkban van bizonyos szégyenérzet is, ha rosszul érezzük magunkat, gondolván, hogy micsoda lehetetlen dolog, hogy orvos létünkre nem vagyunk jól! A vizsgáló orvos pedig úgy gondolja, csak nem fogok itt fontoskodni egy kollégával szemben, hogy kikérdezzem, megvizsgáljam, majd szól, ha szüksége van rám. Így a találkozás szoros értelemben vett szakmai része elmarad, néhány vidám kollegiális mondatot követően a két orvos elbúcsúzik egymástól.
Részemről az orvosok egészségéért tudatosan annyit teszek, hogy minden kollégát, aki betéved a rendelésemre (legyen akár professzor, akár akadémikus vagy kórházi főorvos), megvizsgálok és kikérdezek, ugyanúgy, mint minden más beteget. Sok mindenre fény derült már így. Mi, orvosok is megérdemeljük, hogy egy semleges, kívülálló kolléga odafigyeljen az általunk általában elbagatellizált panaszainkra.
Meggyőződésem, hogy foglalkoznunk kell saját magunkkal (is). Egy külső, semleges, odafigyelő és empatikus kolléga, például évfolyamtárs (de nem rokon és nem közeli jó barát!) arra nagyon alkalmas személy, hogy megbeszéljük és együtt kiértékeljük vele a gondjainkat, együtt felállítsunk egy kivizsgálási tervet, és vissza-visszatérve hozzá a kezelést is együtt járjuk végig. Egyedül még a leggyakorlottabb orvos sem boldogulhat a saját betegségével. Ugyanakkor álljunk mindig készen arra is, hogy egy kollégát nagyon finoman, de kritikusan kikérdezve, megvizsgálva segítsünk betegségének a lehető legkorábbi felismerésében és minél sikeresebb kezelésében!
Az élet egyszeri ajándék. Nemcsak a betegeink életét, hanem a sajátunkét is nagyon meg kell becsülnünk, és mindaddig megőriznünk, amíg erre mód és lehetőség van.
Igen tisztelt, kedves Kollégám és Olvasóm! Ezek a gondolatok évek óta nyomják a szívemet. Mindenkinek nagyon megköszönöm, hogy elolvasta, és kérem, ha ideje engedi és kedvet is érez hozzá, ossza meg a véleményét!
Boldog új évet és vasegészséget kívánok kollegiális szeretettel:
Török Katalin
