A menstruációs kehelyről
A menstruáció a populáció mintegy 26%-át állítja évente átlagosan 65 napon hétköznapi, de gyakran nehezen kezelhető helyzetek elé. A két legelterjedtebb eszköz, a betét és a tampon mellett létezik egy harmadik, kevésbé ismert módszer, a menstruációs kehely. A szilikonból, latexből vagy elasztomerből készült, pesszáriumszerűen a cervixre vagy a vaginába helyezendő tartály 6–12 órán keresztül gyűjti a menstruációs vért. Az eszközzel végzett vizsgálatok metaanalízise és szisztematikus áttekintése júlusban jelent meg a The Lancet című folyóiratban.
Az elemzésben 43 vizsgálatból összesen 3319 résztvevővel szerzett tapasztalatokat összegezték. Elsősorban az eszköz szivárgásmentességét, elfogadottságát és biztonságosságát értékelték.
A hagyományos eszközökkel végzett összehasonlító tanulmányok szerint a menstruációs kehely mellett a szivárgások előfordulása hasonló volt vagy ritkább, mint a betét vagy tampon használatával. A kipróbálás után a résztvevők mintegy háromnegyede (73%) nyilatkozott úgy, hogy szívesen használná a jövőben is. Négy vizsgálat (507 nő) adatai szerint az eszköz nem változtatta meg a vaginalis flóra összetételét. Öt esetben számoltak be a használat kapcsán erős fájdalomról vagy hüvelysérülésről, hat esetben allergiás reakciók vagy kiütések jelentkezéséről. Kilenc nőnél fordult elő húgyúti fertőzés, közülük háromban hydronephrosis alakult ki. Toxikus shock szindrómát öt esetben regisztráltak. Egyidejűleg használt intrauterin eszköz elmozdulása 13 nőnél fordult elő. Cervicalis eszköz eltávolításához 47 esetben, vaginális eszközéhez két esetben volt szükség orvosi közreműködésre.
A szerzők összegzése szerint az eddigi adatok alapján az eszköz hatásosnak, biztonságosnak és a használók által elfogadhatónak, azonban hangsúlyozzák a további vizsgálatok szükségességét.
Forrás: van Eijk AM, et al. Menstrual cup use, leakage, acceptability, safety, and availability: a systematic review and meta-analysis. Lancet Public Health 2019. pii: S2468-2667(19)30111-2.
A paleo diéta árnyoldala
Világszerte nagy népszerűségnek örvend az úgynevezett paleolit diéta, amelynek hátterében az az elmélet áll, amely szerint a humán genom nem alkalmazkodott a mezőgazdasági termékek emésztéséhez és hasznosításához. A teóriának megfelelően az étrendet húsból, halból, tojásból, olajos magvakból, gyümölcsökből és zöldségekből állítják össze, és nem fogyasztanak feldolgozott élelmiszereket, gabonaféléket és tejterméket.
Ugyanakkor kevés, az elméletet alátámasztó tudományos adat ismert. Egy most publikált vizsgálatban a paleo diéta és a vastagbélflóra, valamint a cardiovascularis megbetegedésekkel összefüggésbe hozható szérum trimetilamin-N-oxid-szint (TMAO) közötti kapcsolatot kutatták1.
A hosszú távú, több mint egy évig tartó keresztmetszeti tanulmányba 44 paleolit diétán élő, és 47 nemzeti diétás ajánlás szerint táplálkozó önkéntest vontak be. A táplálkozási szokások regisztrálása mellett vizsgálták a székletben a rövid szénláncú zsírsavak koncentrációját, bakteriális összetételét, illetve TMAO-tartalmát.
A résztvevőket a paleolit diéta előírásaihoz való adherencia szempontjából – a gabona- és tejtermékfogyasztás alapján – egy szigorú paleo diétás csoportra és egy álpaleo csoportra osztották. A két csoportba egyformán 22-22 fő került. Az életkor, nem, energiafelvétel és testzsírarány paramétereit általános lineáris modellezéssel kovariánsként vették figyelembe.
Mindkét paleo diétán élő csoportban szignifikánsan alacsonyabb volt a széklet rezisztens – nem emészthető – keményítőtartalma. A bél mikrobiota elemzésekor a paleo diétát folytató csoportokban szignifikánsan több TMA-termelő termelő Hungatella baktériumot találtak. A TMAO-koncentráció szignifikánsan magasabb volt szigorú paleolit diétán élők székletében, mint az engedékenyebb álpaleo diétát folytatóknál és a kontrolloknál, és fordított arányban állt az elfogyasztott teljes kiőrlésű gabonák fogyasztásával.
Egyes korábbi kutatások azt mutatták, hogy a magas TMAO-szint összefügghet a cardiovascularis rizikó növekedésével2. A TMAO a belekben, a májban és az erek falában befolyásolja a koleszterinmetabolizmust, ami magyarázatot adhat az emelkedett cardiovascularis kockázatra3.
Forrás
1. Genoni A, et al. Long-term Paleolithic diet is associated with lower resistant starch intake, different gut microbiota composition and increased serum TMAO concentrations. Eur J Nutr 2019 Jul 5. [Epub ahead of print]
2. Tang WH, et al. Intestinal microbial metabolism of phosphatidylcholine and cardiovascular risk. N Engl J Med 2013; 368(17):1575-84.
3. Canyelles M, et al. Trimethylamine N-Oxide: A Link among Diet, Gut Microbiota, Gene Regulation of Liver and Intestine Cholesterol Homeostasis and HDL Function. Int J Mol Sci 2018; 19(10).
Antibiotikumok és a vesekő
A vesekő multifaktoriális megbetegedés: kialakulásában környezeti, életmódbeli és genetikai tényezők egyaránt szerepet játszhatnak. A vesekövesség prevalenciája az elmúlt három évtizedben mintegy 30%-kal emelkedett, amihez az étkezési szokások megváltozása, a túlsúly, a metabolikus szindróma és a diabetes gyakoribbá válása mellett a növekvő antibiotikum-használat is hozzájárulhat. A bélflóra egyes baktériumai által termelt metabolitok szintje a vérben és a vizeletben az antibiotikumok hatására megváltozhat, és ez befolyásolhatja a vizelet lithogenicitását.
Az elmélettel kapcsolatos kutatások során került a figyelem fókuszába a normál bélflóra egyik tagja, az Oxalobacter formigenes. Ez egy Gram-negatív, obligát anaerob baktérium, amelynek a szénforrás felvételéhez oxalátra van szüksége. Epidemiológiai vizsgálatokból kitűnt, hogy kolonizációs rátája nagyban függ a táplálkozástól: több oxálsav fogyasztása segíti, a kalciumban gazdag ételek gátolják a baktériumok szaporodását.
gy 500 fős, oxalát veseköves betegek és vesekőmentes kontrollok bevonásával végzett eset-kontroll vizsgálat azt mutatta, hogy az oxalátkövek képződése és a bélcsatorna Oxalobacterrel történt kolonizáltsága között erős fordított összefüggés van. Ez megerősítette azt a feltételezést, hogy az Oxalobacternek fontos szerepe lehet a bélben az oxalátkoncentráció szabályozásában, illetve ezen keresztül befolyásolja a vér és a vizelet oxaláttartalmát. Kézenfekvő feltételezés, hogy az Oxalobacterekre is ható antibiotikus kezelés befolyásolhatja az oxalátkövek képződésének kockázatát.
A közelmúltban publikáltak egy nagy létszámú retrospektív tanulmányt, amelyben 26 000 vesekőbeteg és 260 000 nem veseköves kontroll személy adatait vetették össze. A szedett oralis antibiotikumok lehetséges szerepét hatástani csoportok szerint elkülönítve értékelték. Öt antibiotikum-osztály, illetve csoport – szulfonamidok, kefalosporinok, fluorokinolonok, a nitrofurantoin/methenamin, széles spektrumú penicillinek – vonatkozásában összefüggést találtak az antibiotikum-szedés, és az azt követő 3–12 hónapban diagnosztizált vesekövesség között. A kapcsolat erősebb volt fiatalabb korban és az antibiotikumot követő 3–6. hónapban, és bár a hatás az idővel folyamatosan gyengült, az összefüggés öt éven át kimutatható volt a széles spektrumú szerek kivételével minden hatástani csoportban.
Forrás: Joshi S, Goldfarb DS. The Use of Antibiotics and Risk of Kidney Stones. Curr Opin Nephrol Hypertens 2019; 28(4): 311–315.
