Hogyan előzhetjük meg a depressziópandémiát?

A depresszió a XXI. század egyik legnagyobb népegészségügyi problémájává vált. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legújabb, betegségterhekre vonatkozó vizsgálata alapján prevalenciája 1990 és 2013 között 53,4%-kal emelkedett (1). A depresszió a tartós munkaképesség-csökkenés egyik leggyakoribb oka. Ez a „pandémia” felkészületlenül érte az egészségügyi rendszereket, és ha nem sikerül hatékony lépéseket tenni a depresszió megelőzése érdekében, 2030-ra a depresszió miatti munkaképesség-csökkenés nagyobb lesz, mint minden más betegség miatt együttvéve (2). Mindez természetesen már most óriási gazdasági terhet jelent, nem elsősorban a betegség kezelésének direkt költségei, hanem a versenyképesség-csökkenés miatti indirekt költségek miatt – ezek a depresszió okozta költségek 88%-át teszik ki (3).

A depresszió ráadásul sokkal gyakoribb krónikus betegségek egyidejű fennállása esetén. Mindez azt is jelenti, hogy az egészségügyi személyzet (szakmától függetlenül, az egészségügy minden területén) nap mint nap találkozik depressziós betegekkel – az esetek nagy részében azonban ezt nem ismerik fel, és a kezelés a beteg elsődleges panaszaira szorítkozik. Ez azonban az elsődleges panaszok miatti kezelés sikerét is veszélyezteti, hiszen a depressziós betegek között sokkal gyakoribb az elvárhatónál rosszabb prognózis, ráadásul a depresszió minimum 50%-kal emeli a társbetegségek kezelési költségeit (4).

Hogyan előzhető meg a depresszió?

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a depresszió sikeresen kezelhető betegség: számos, bizonyítékokon alapuló gyógyszeres és nem gyógyszeres terápia áll rendelkezésünkre. A helyzeten tehát jelentősen javítana, ha a jelenlegi kezelési arányokon sikerülne változtatni. A depressziós betegek minimum 50%-a sosem részesült kezelésben (5). E helyzet megváltoztatásáért számos változásra volna szükség. Sok depressziós beteg önmagától nem keres segítséget: egyrészt úgy érzik, rajtuk úgysem lehet segíteni (a reménytelenség a depresszió tünete), másrészt állapotukat élethelyzetük természetes következményének tartják (a depresszió sokszor egy negatív életesemény kapcsán alakul ki).

A mentális zavarok még ma is erős stigmát jelentenek, így azok, akik mégis a kezelést választják, általában a depresszió részjelenségét képző testi tünetekkel (alvászavar, fáradékonyság, bizonytalan testi tünetek stb.) fordulnak orvoshoz. Nagyon fontos volna tehát a depresszió fogalmának átkeretezése az egészségkultúránkban: a depresszió nem egyszerűen egy a mentális zavarok közül, hanem korunk egyik népbetegsége, amelyet éppúgy szűrni kellene (és nagyon egyszerű módon lehetne is), mint a magas vérnyomást vagy a vércukor- és vérzsíreltéréseket. Ehhez pedig az kell, hogy az általános, az egészségügy bármely színterén létrejövő rutin-betegvizsgálatba beletartozzon a depresszió tüneteire való rákérdezés is.

A legfontosabb tünetek a teljesség igénye nélkül: tartósan fennálló nyomott hangulat, az érdeklődés, örömérzés elvesztése nemcsak a nagy dolgokkal, hanem az élet apró örömforrásaival kapcsolatban is, energia-, motiváció- és teljesítménycsökkenés, inadekvát bűntudat, a beteg saját magára vonatkozó negatív állításai, insomnia (vagy az esetek kisebb részében hypersomnia), étvágycsökkenés vagy az evés feletti kontroll elvesztése. A betegek gyakran megmagyarázhatatlan, kínzó testi tünetekről is beszámolnak (például fájdalom, vegetatív diszfunkciós tünetek).

Gyanú esetén fontos rákérdezni arra, vannak-e a betegnek halállal vagy öngyilkossággal kapcsolatos fantáziái, gondolatai – a tévhitekkel ellentétben a rákérdezés csökkenti és nem növeli az öngyilkossági kockázatot. A depresszió azonban nagyon egyszerűen, rövid, néhány perc alatt kitölthető és pillanatok alatt értékelhető kérdőívek segítségével is szűrhető. Ilyen, magyar nyelven is ingyenesen elérhető kérdőívek például a Beck Depresszió Kérdőív, illetve ennek rövidített változata, valamint a PHQ9 (Páciens Egészségi Állapot) kérdőív (6).

Az így felismert betegeket pedig fontos elérhető kezeléshez juttatni. Az enyhe esetekben egyre nagyobb szerep jut az interneten keresztül nyújtott pszichoterápiás kezeléseknek, de a helyzet megoldása nem képzelhető el az ellátókapacitás növelése nélkül. Ez pedig a világon mindenütt kihívás elé állítja az egészségügyi rendszereket.

Ugyanakkor felmerül a kérdés, mi lehet ennek a gyakoriságnövekedésnek az oka? Mivel nagyon gyors változásról van szó, felmerül a civilizációs ártalmak szerepe. Ezzel kapcsolatban számos teóriát állítottak fel, ezek egy része pszichológiai eredetet feltételez (például a pszichológiai igények és az ezek kielégítéséhez szükséges eszközök hiánya miatt keletkező feszültség, a nagyobb pszichológiai leterheltség és stressz), másik része azonban életmódtényezőket helyez a középpontba (a napi bioritmus felborulása, illetve az általános egészségi állapot szempontjából is kockázatos mozgáshiány és egészségtelen táplálkozás) (7–9).

Általános, megnyugtató magyarázat még nem született, de számos vizsgálat bizonyítja, hogy az említett tényezők komoly prevenciós potenciált rejtenek: A pszichológiai ellenálló képesség (reziliencia) növelése egyértelműen csökkenti a depresszió kockázatát, akárcsak a stabil cirkadián ritmus és a rendszeres testmozgás. (Ez utóbbi egyébként növeli a rezilienciát és stabilizálja a cirkadián ritmust is.) Mindehhez persze jelentős primer prevenciós erőfeszítésekre van szükség.

A reziliencia egyértelműen növelhető az oktatásba integrálható pszichológiai készségfejlesztő programokkal. Erre számos jó gyakorlatot ismerünk, például az európai SEYLE (Saving and Empowering Young Lives in Europe) programot, amelyben magyar centrumok is részt vettek. Az egészséges életmódra váltás azonban kemény dió, ezzel kapcsolatban, sajnos, nagyon keveset olvashatunk átütő sikerű programokról.

A XXI. század másik drámaian gyakorivá váló népegészségügyi problémája az elhízás. Az elhízáshoz hasonlóan a depresszió hatékonyabb megelőzéséhez és kezeléséhez tehát nemcsak az ellátórendszer fejlesztése, hanem szélesebb körű társadalmi összefogás és az életmódkultúra gyökeres átalakulása szükséges.

Irodalom

1. Global Burden of Disease Study 2013 Collaborators. Global, regional, and national incidence, prevalence, and years lived with disability for 301 acute and chronic diseases and injuries in 188 countries, 1990–2013: a systematic analysis for the Global Burden of Disease Study 2013. The Lancet 2015;386(9995):743-800. Available online: June 7^th, 2015. DOI: 10.1016/S0140-6736(15)60692-4
2. Mathers C, Boerma T, Ma Fat D, et al. The global burden of disease. A 2004 Update (2008). WHO Press. Geneva: World Health Organisation; 2008.
3. Ekman M, Granström O, Omérov S, Jacob J, Landen M. The societal cost of depression: Evidence from 10,000 Swedish patients in psychiatric care. J Affective Disorders 2013;150(3):790-797.
4. Katon WJ. Clinical and health services relationships between major depression, depressive symptoms, and general medical illness. Biological Psychiatry 2003;54(3):216–26.
5. Kohn, Saxena, Itzhak, Levav, Benedetto. The treatment gap in mental health care. WHO Bulletin 2004;82:858-66.
6. Perczel Forintos D. (ed.). Kérdőívek, becslőskálák a klinikai pszichológiában. Budapest: Semmelweis Kiadó, 2012.
7. Wulf K, Gatti S, Wettstein JG, Foster RG. Sleep and circadian rhythm disruption in psychiatric and neurodegenerative disease. Nature Reviews Neuroscience 2010;11:589-99.
8. Carek PJ, Laibstain S, Carek SM. Exercise for the treatment of depression and anxiety. Int J Psychiatr Med 2011;41(1):15-28.
9. Pasch KE, Laska MN, Moe SG. Adolsencent sleep, risk behaviors and depressive symptoms. Are they linked? Am J Health Behav 2010;34(2):237-48.