Újsághírek szerint egyik traumatológus kollegánk nem volt hajlandó kezelni egy bokasérüléssel kórházban jelentkező pácienst. A traumatológus állítólag azzal az indokkal utasította vissza a kezelést, hogy látta a televízióban, amint a páciens rendőrként ártatlan tüntetőket rugdosott, s emiatt sérült meg a bokája. Visszautasíthatja-e egy orvos betege kezelését azért, mert számára elfogadhatatlan betegének a sérüléshez vezető cselekedete?
Nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt azon az ominózus kezelésen, nem is feladatunk a tények pontos tisztázása. Orvos kollégánk megbélyegzése vagy cselekedetének megítélése sem feladatunk, hisz ez a részletek ismerete híján amúgy sem lenne megfelelő módon lehetséges. Eme esettel az a célunk, hogy egy elvi kérdést jobban megérthessünk. Esetünk kedvéért tételezzük fel, hogy a páciens rendőrként valóban ok nélkül, azaz törvényellenesen bántalmazott ártatlan embereket, s emiatt sérült meg a bokája.
Közismert, hogy Magyarországon – néhány kivételtől eltekintve – a betegek visszautasíthatnak kezeléseket. Vajon az orvosnak is van-e joga visszautasítani olyan ellátást, ami egyébként szakmai szempontból indokolt?
Az természetes, hogy egy orvos visszautasíthat olyan kezelést, ami ellenkezik szakmai meggyőződésével. Érthető, hogy bizonyos esetekben olyan beavatkozást sem köteles elvégezni az orvos, ami ellenkezik világnézeti meggyőződésével. Ez utóbbira jól ismert példa az elektív abortusz esete, amelynek elvégzését bármely nőgyógyász visszautasíthatja azzal a feltétellel, hogy ezt előre bejelenti munkaadójának, illetve a betegét más orvoshoz irányítja.
Ha megnézzük az egészségügyi törvényt (1997. évi CLIV. törvény 131. §), a fentieken kívül még több olyan helyzetet is találunk, amikor a jogalkotók elismerik az orvosok azon jogát, hogy visszautasítsanak egy páciens kezelését. Ide tartozik, ha az orvos a beteghez fűződő személyes kapcsolata miatt nem akarja kezelni a pácienst, vagy ha az orvos saját egészségi állapota vagy egyéb gátló körülmény következtében fizikailag alkalmatlan a kezelés elvégzésére. A törvény szerint akkor is megtagadhatja a kezelést az orvos, ha a beteg együttműködési kötelezettségét súlyosan megsérti, vagy ha a beteg az orvossal szemben sértő vagy fenyegető magatartást tanúsít (kivéve, ha e magatartását betegsége okozza), illetve ha az orvos életét vagy testi épségét a beteg magatartása veszélyezteti.
Ha végiggondoljuk a fenti helyzeteket, aligha találunk olyat, ami illik a mi esetünkre. Az orvost ellenérzése, igazságérzete, esetleges politikai meggyőződése aligha teszi fizikailag alkalmatlanná arra, hogy egy traumás sérültet ellásson. A törvényalkotók jó okkal nem említenek olyan helyzetet, amikor egy orvos politikai meggyőződése miatt utasíthatná el egy beteg kezelését, azaz például azért nem kezel valakit, mert a páciens egy számára elfogadhatatlan politikai csoporthoz tartozik. Hasonlóan diszkriminatív és ezért alkotmányellenes lenne az is, ha egy orvos például bőrszín vagy szexuális beállítottság miatt utasítana vissza betegeket. Világnézeti okok alapján tehát törvényellenes bizonyos politikai vagy etnikai csoporthoz tartozó betegeket elutasítani, az említett világnézeti ok miatt csak bizonyos ‒ az orvos számára vállalhatatlan ‒ beavatkozásokat lehet elutasítani, nem pedig bizonyos csoporthoz tartozó beteget.
Mivel esetünkben a bokasérülés ellátása szakmailag nehezen ellenezhető, s az általunk ismert világnézetek, vallások között aligha találunk olyat, ami ellenezné egy bokasérülés akut ellátását, s az a tény, hogy valaki valami olyasmit tett, ami esetleg a társadalom egy részének vagy akár egészének erkölcsi normáival ellenkezik, még önmagában nem alapozhatja meg egy kezelés visszautasítását. Gondoljunk csak arra, hogy egy sérült gyilkost vagy terroristát is kezelnünk kell, hiszen az igazságszolgáltatás nem a kezelőorvos feladata.
Esetünkben tehát nem utasíthatjuk el a pácienst pusztán azért, mert úgy gondoljuk, hogy olyat tett, ami igazságérzetünket súlyosan sérti. Annyi engedményt talán tehetünk, hogy amennyiben úgy érezzük, hogy politikai meggyőződésünk nem kívánt módon befolyásolná a beteggel szembeni magatartásunkat, akkor – amennyiben erre lehetőségünk van és a beteg ellátását nem befolyásolja károsan – megkérünk egy kollegánkat, hogy kivételesen ő kezelje a számunkra ellenszenves beteget. Különösen igaz lehet ez hosszan tartó, érzelmileg is megterhelő kezelések esetében, például kemoterápia vagy pszichoterápia esetében. Ez a lehetőség nem mindig adott, ezért is fontos az orvosok számára a megfelelő önismeret és önuralom.
Kérdésként merül fel, hogy egyáltalán közölheti-e betegével az orvos a beteg cselekedetével szembeni ellenérzését. Esetünkben ez az orvos szituációs fölényével való visszaélés lenne: a betegek kioktatása, becsmérlése minden esetben kerülendő.
