LAI-k és oralis antipszichotikumok összehasonlítása I-es típusú bipoláris zavarban

Háttér

A mániás, hipomániás és depressziós epizódokkal járó I-es típusú bipoláris zavar (BD-I) jelentős kockázatot jelent visszaesésre, kórházi kezelésre és életminőség-romlásra. Megfelelő gyógyszeres és pszichoszociális kezeléssel, valamint jó terápiás együttműködéssel a visszaesések kockázata csökkenthető. 
Bár a hosszú hatású injekciós antipszichotikumok (LAI-k) előnyösek lehetnek, a klinikai gyakorlatban ritkán alkalmazzák őket BD-I kezelésére, többek között a tájékozatlanság és az adherencia túlbecslése miatt. A felírási arányok általában alacsonyak, különösen bipoláris betegek körében, akik jóval kisebb arányban kapnak LAI-kezelést, mint más pszichiátriai kórképekben szenvedők. 
A bipoláris zavar növekvő egészségügyi költségekkel és magas kórházi felvételi aránnyal jár, ezért indokolt lehet összevetni az orális antipszichotikumok és a hosszú hatású injekciós készítmények alkalmazását követő rehospitalizációk gyakoriságát. Ezt az elemzést végezték el egy közelmúltban megjelent közlemény szerzői. 

Módszerek 

A retrospektív kohorszvizsgálat a Premier Hospital adatbázis adatait felhasználva a BD-I miatt kórházban kezelt felnőtteket a hazabocsátáskor alkalmazott gyógyszer – orális antipszichotikum, hosszú hatású injekciós készítmény vagy második generációs LAI – szerint csoportosította. Az injekciós készítménnyel kezelt betegeket a részvételi esély (propensity score) módszerével 1:4 arányban illesztették az oralis antipszichotikimmal kezelt betegekhez. Vizsgálták a BD-I-hez köthető, illetve bármely okból szükségessé vált rehospitalizációs arányokat és kockázatot 30, 60 és 90 napon belül. Ezen túlmenően elemezték a gyógyszer folytatását vagy váltását az újrafelvételkor. 

Eredmények 

Az elemzésben több mint 98 000, BD-I miatt 2020 és 2023 között kórházba került amerikai felnőtt adatait összegezték.
A résztvevők 78,1%-a kapott orális antipszichotikumot az elbocsátás napján vagy azt megelőzően, míg 2,4%-uk LAI-kezelést kapott a kórházi tartózkodás alatt. A többiek hangulatstabilizálót kaptak, vagy az említett gyógyszerel egyikét sem. Egy alcsoport-elemzés a második generációs LAI-vel elbocsátott betegekre fókuszált. 
A BD-I-hez köthető újrafelvételi arányok használóknál 30 napon belül (3,9% vs. 5,0%; p = 0,033) és 60 napon belül (5,9% vs. 7,2%; p = 0,030) szignifikánsan alacsonyabbak voltak a LAI-használóknál, mint az oralis antipszichotikummal kezelteknél.
A második generációs LAI-k esetén az arányok alacsonyabbak voltak 30 napnál (3,6% vs. 5,4%; p = 0,01), 60 napnál (5,2% vs. 7,5%; p = 0.008) és 90 napnál (6,8% vs. 9,1%; p = 0,015). 
Az BD-I miatti ismételt hospitalizáció 30–90 napon belüli kockázata csökkent mind a LAI (kockázati arány – HR: 0,784–0,856), mind a második generációs LAI (HR: 0,653–0,742) csoportokban az oralis antipszichotikumokhoz viszonyítva.