Az Esterházy hercegek 18. századi udvartartásáról, a mindennapi életről hallatlanul részletgazdag képet adnak a család Fraknó várában megőrzött levéltárának iratai. Az írás Haydn legkedvesebb hercegének, „pompakedvelő” vagy „Fényes” Miklósnak az idejéből származó dokumentumokban tallózik, bemutatva, hogyan jelenik meg betegség, gyógyítás, gondoskodás és halál a számlák tükrében.
A hercegi rangba 1762 májusában beiktatott Esterházy Miklós (1. ábra) majorátusának első éveiben legtöbbször csupán elméletileg tartózkodott a család első számú rezidenciáján, a hatalmas kiterjedésű birtokok adminisztrációját is befogadó kismartoni (ma: Eisenstadt, Burgenland, Ausztria) kastélyban.
1. ábra. Esterházy „Fényes” Mikló
A zenészek egyelőre persze Kismartonban laktak és dolgoztak, s a vezetőjük, Haydn által számára komponált barytonkompozíciókat is bizonyára itt játszogatta a herceg, amikor szüntelen utazásai közepette néhány hétre átmenetileg megpihent az Esterházy-birodalom központjában.
Érdeklődését azonban ekkor már elsősorban Eszterháza: a kastély és egyéb épületek, a park, az erdő, a könyvtár, a gyűjtemények és az előadási lehetőségek kiépítése kötötte le. A munkálatok utolsó évében alig mozdult el Eszterházáról, s az operaház 1768 szeptemberi felavatásától kezdve már a zenészek, énekesek, színészek is Eszterházán laktak, legalábbis a nyári félévben. Ebből a „kétlaki” időszakból származnak az alábbi dokumentumok.
A bonyolult és rendkívül precíz pénzügyi adminisztrációnak, amelynek irattára a fraknói várban ma is tanulmányozható, részét képezte a kismartoni készpénzes kifizetéseket számon tartó, „Rentamt Eisenstadt” elnevezésű elszámolási fejezet. Ennek a „különféle további kiadásokat” összegező rovatában 1771 közepétől 1772 végéig a következő egészségügyi és szociális, tágabban életet, halált és egészséget érintő kiadásokat találjuk:
1771. X. 12.: egy betegen fekvő tisztviselő részére – 7 gulden 28 krajcár (nagyságrendben mintegy 70 000 mai Ft)
1771. XII.: orvosságra a vak Rosaliának – 2 gulden 39 kr. (25 000 Ft)
1771. XII.: egy holtan talált zsidó asszony halottszemléjére – 2 gulden (20 000 Ft)
1772. V. 11.: egy megkeresztelt zsidó szolgálólány kosztpénze – 21 gulden (200 000 Ft)
1772. VIII. 29.: az irgalmasrendi barátoknak a beteg szakács ápolására – 6 gulden 24 kr. (60 000 Ft)
1772. X. 7.: a hóhérnak egy kivégzésért – 4 gulden 30 kr. (40 000 Ft)
1772. XII. 14.: az irgalmasrendi barátoknak egy beteg szakács ápolására – 22 gulden 59 kr. (200 000 Ft)
1772. XII. 22.: az irgalmasrendi barátoknak egy beteg cukrász ápolására – 31 gulden 28 kr. (300 000 Ft)
1772. XII. 31.: orvosságra a vak Rosaliának – 3 gulden 59 kr. (40 000 Ft)
1772. XII. 31.: egy fertőszéleskúti holttest boncolásáért – 2 gulden (20 000 Ft)
1772. XII. 31.: az árva Joseph Mayr iskolapénzére – 2 gulden (20 000 Ft)
1772. XII. 31.: a királyhidai doktor úrnak a Fertőszéleskúton elhunyt Johann Höltzl kezeléséért – 30 gulden (300 000 Ft)
Mindehhez némi magyarázat is kívánkozik.
A birodalmi gulden – rénusi, azaz rajnai forintnak is nevezték – a korszak népszerű fizetési eszköze, nevével ellentétben ezüstpénz volt és 60 krajcárt foglalt magába. A mai pénzben megadott ellenértékek egészen elnagyoltak, csupán az összegek relatív nagyságrendjét vannak hivatva érzékeltetni.
Kismartonban – csakúgy, mint Nagymartonban és öt további, ma Burgenlandhoz tartozó településen – a 17. század vége óta léteztek az Esterházy Pál által a birtokain letelepített menekültekből létrejött zsidó közösségek (2. ábra) , amelyek számára a hercegi család egészen a 20. századig tartóan rendezett státust és életkörülményeket teremtett; vallási toleranciájuk ellenére bátorították azonban a zsidók kikeresztelkedését – mint látjuk, anyagi eszközökkel is.
A bécsi irgalmasrend 1760 óta működtetett rendházat, templomot, kórházat és gyógyszertárat Kismartonban, éppen a gettó mellett, a Kálváriatemplom közelében – mindezek mind a mai napig működnek. Mint látjuk, a hercegi udvartartás betegeinek kezelési költségét a kincstár maga fizette.
A listához mellékelt számla tanúsága szerint a soproni városi hóhért, akinek a hercegi udvartartás éves rendelkezésre állási díjat is fizetett azért, hogy bármikor igénybe vehessék szolgálatait, ezúttal egy női elítélt lefejezéséért honorálták (a férfiakat akasztás útján utalták át a másvilágra). Természetesen a neki járó napidíjat is felvette.
Nem tudjuk, kinek az árvája volt a kis Joseph Mayr; „Fényes” Miklós herceg szociális érzékenysége azonban a későbbiekben is kiterjedt alkalmazottai gyermekeinek sorsára; sokgyermekes kürtművésze, Joseph Oliva fiai számára (közülük többnek a keresztapja is volt) például egy ponton járadékot állapított meg, amit addig vehettek igénybe, amíg önálló keresővé nem váltak.
A Kismartontól Pozsony irányába eső Fertőszéleskút ugyancsak Esterházy-birtok volt, ám Királyhidához (a ma Bécsbe vonatozók számára: Bruck an der Leitha) sokkal közelebb esett, ez indokolja, hogy egy ottani orvos kapta a széleskúti beteg kezeléséért járó tekintélyes „sikerdíjat”, kissé bizarr módon éppen a páciens halála alkalmából.
Így, karácsony táján azonban mégiscsak az a tétel melengeti meg a szívünket elsősorban, amely – egyedüliként – szinte változatlan formában ismétlődik meg mindkét évben: egy világtalan asszony gyógyszerköltségének hercegi fölvállalása.
Az Esterházy-udvartartás levéltári dokumentumainak kutatója amúgy is előbb-utóbb arra a meggyőződésre jut, hogy Kismartonban és Eszterházán valamifajta nagyon emberszabású világ uralkodott, mindenfajta gyarlóság és visszásság ellenére is: kedvelték a luxust és szórták a pénzt a szórakozásra és a művészetekre, de azért sok jel utal arra, hogy a parasztokat és a kocsisokat is embernek tekintették, és a legelesettebbekre is volt gondjuk időnként.
Egy ilyen pillanatkép, mint a Rentamtnak az a négy oldala, amelyből ezeket a tételeket kigyűjtöttem, elnagyolt képpel, ugyanakkor drámai kontrasztokkal szolgál. Miklós herceg csaknem három „fényes” évtizedének ezer meg ezer további dokumentuma ezt a képet árnyalja tovább az elhatalmasodó süketsége miatt nem elbocsátott, hanem nyugdíjazott fagottos, Johann Hinterberger esetével, özvegyi nyugdíjak megállapításával, Eszterházán ispotály és patika felállításával, szolgálóleányok kórházi költségeinek vagy egyszerű iparosok gyógyszerszámlájának átvállalásával.
És a betegségekben és kúrákban is megnyilvánul az élet sokszínűsége: a herceg Eszterháza környékén és Németországban, a Wiesbadenhez közeli Schlangenbadban is megpróbált enyhülést keresni reumatikus panaszaira, Haydnnak egy rossz lépése pedig még az operatörténetet is befolyásolta, hiszen 1782 tavaszán járásképtelenné válva az operaelőadásokat sem tudta elvezényelni, így május és június folyamán színházi előadások végeláthatatlan sora töltötte ki a műsornaptárt.
Még inkább befolyásolta az operatörténetet két további, tragikus eset. A szabályos eszterházi operaévadok megkezdésébek évében, 1776. szeptember 19-én azért szakadt félbe Sacchini L’isola d’amore című vígoperájának előadása, mert a kitűnő szopránénekesnő, Barbara Fux (vagy férjezett nevén Dichtler), aki a társulat egyik legrégebbi tagjaként is csak harmincas éveiben járt, játék közben váratlanul összeesett és meghalt. Így az opera előadásai csak a következő évben folytatódhattak. Nem tudjuk, mi okozhatta Barbara halálát, de egy-két hónappal korábban az ő neve is megjelent a kincstár által fedezett patikaköltségek listáján.
Még fontosabb következménye lett annak, hogy a Haydn egyik legeredetibb és legértékesebb operájának, az 1779. december 6-án bemutatott L’isola disabitatának női főszerepét alakító másik kiváló szoprán, Barbara Ripamonti a bemutatót és az opera három nappal későbbi második előadását terhesen énekelte végig, s miután itt az előadások sora megszakadt, január elején egy ikerpárnak adott életet; három-négy napon belül azonban mindkét újszülött meghalt. Biztosra vehetjük: a másik Barbara egészségi állapotával függött össze, hogy az évad hátralevő részében már nem játszották az új Haydn-operát; s mivel Ripamonti – férjével együtt – még 1780 tavaszán, szerződésének lejárta előtt távozott is Eszterházáról, ezzel a mű további eszterházi karrierje is megpecsételődött.
Azt pedig rég kiderítette a zenetudomány, hogy a 80-as évek második felében Miklós herceg egyik háziorvosa, dr. Genzinger feleségének bécsi szalonja jelentette Haydn számára azt az egyszerre kultúrával és melegséggel telített közeget, amelyet házassága nem hozott meg számára. És itt ismerte meg azt a kollégáját is, akitől sohasem tagadta meg az odaadó elismerést: Wolfgang Amadé Mozartot.
