Az orvoshoz forduló szenvedélybeteggel való első találkozás gyakran eredményez csalódást mind az orvosban, mind a betegben. A csalódás oka többnyire abban található, hogy a kommunikáció során egyik fél közlései sem állják ki a szókratészi hármas próbát (nagyon sarkítva, amit az orvos mond, az igaz, de szép, amit a beteg mond, az szép, de nem igaz, és semelyik nem hasznos). A szókratészi kérdések alkalmazásával csökkenthető, megszüntethető ez a csapda.
Szenvedélybetegekkel minden orvos találkozik gyógyító munkája során (1). A háziorvos, a belgyógyász, az üzemorvos feladata nem a kezelés végigvitele, hanem hogy az első találkozáskor kiderítse, hogy a páciens mit szeretne, hajlandó lenne-e a kezelést szakember vezetésével végigvinni. Többnyire azonban mindkét fél számára frusztráló élményként marad meg a találkozás, mert nagyon gyakori, hogy elbeszélnek egymás mellett. A szenvedélybeteg tele van kérdésekkel, az orvos készen áll a válaszokkal, és mégsem értik meg egymást. Ennek hátterében többnyire az áll, hogy az orvos válasza nem az, nem olyan, amit a beteg elhisz, megért, be tud fogadni.
A szókratészi kérdések segítségével ezek a félreértések elkerülhetők, kialakítható egy elfogadó, bizalmi kapcsolat. Ebben a cikkben a kérdésekről írok, nem a rájuk adható válaszokról. Pontosabban arról, hogy egy szenvedélybeteggel való kapcsolat kezdetén hogyan kerüljük el a nem megfelelő (rosszkor, rossz módon, rosszul feltett) kérdésekre adott elhibázott válaszokat. Hiszen a terápiát megelőzően nem az a cél, hogy információval szolgáljunk (erre amúgy is a Google-t és a Wikipédiát használják), hanem hogy a kérdezőt felismeréshez és érvényes tudáshoz segítsük.
A hatékony kérdezési stílust már oktatják az egyetemi képzés során, a kérdezés, a beszélgetés, az anamnézis felvételének módszeréből talán már gyakorlati vizsga is van, de jelen esetben nemcsak az orvos, hanem a betegek által feltett kérdésekre is gondolok. Azt, hogy melyek a fontos és a lényeges kérdések, illetve azt, hogy azokat mikor lehet megválaszolni, csak a mindennapi gyakorlatban, sokszor a saját, máskor a mások tévedéseit követően lehet elsajátítani.
Talán leggyakoribb kérdés, amit a szenvedélybetegekkel való kapcsolat felvételekor kapni szoktunk a (leendő) kliensektől, hogy milyen szereket próbáltunk már ki. Ez is az a kérdés, amire nem érdemes egyenes választ adni. Amikor visszakérdezek, hogy ez miért fontos, többnyire nem kapok vfeleletet. Ilyenkor fel szoktam ajánlani, hogy mindkettőnk kérdését tegyük félre, és foglalkozzunk azzal, hogy mit akar tőlem a velem szemben ülő, mik a céljai, és ezek elérésében tudok-e segíteni neki. A többi, roppant fontos szakmai, diagnosztikai kérdés csak ez után következik.
Miután tisztázódik, hogy mit akar a hozzánk forduló: igazolást a kezelésről, megpihenni kicsit, összeszedni magát, hogy újult erővel és lecsökkent toleranciával legyen képes folytatni, vagy pedig felhagyni a szerhasználattal, el tudjuk dönteni, hogy az általa igényelt cél elérésében tudunk-e, és mit tudunk segíteni. Ha van átfedés az elvárások és a terápiás lehetőségeink között, akkor tudunk együtt dolgozni.
Problémás alkoholhasználóknál jó eszköz lehet az AUDIT teszt, mely pár perc alatt kitölthető, egy perc alatt kiértékelhető, és a közös munka megalapozásához jó kiindulópontot ad – segít eldönteni, hogy a szerhasználat mennyire vált az élet meghatározó részévé, illetve arra is támpontot ad, hogy miféle segítségtől várható valódi eredmény.
Ekkor lehet visszatérni a szerhasználatra vonatkozó kérdésére. Érdemes megkérdezni, hogy ezek szerint úgy véli, hogy az orvosok csak azt a betegséget tudják gyógyítani, amin saját maguk is átestek? Aztán próbáljuk meg átfogalmazni, azt a kérdést feltenni, amire tényleg kíváncsi: megbízhat-e bennünk, ránk bízhatja-e magát.
A korábban már tisztázott célok és az AUDIT ajánlásának felelevenítésével érdemes átkeretezni a helyzetet: nem a hierarchikus orvos-beteg kapcsolatként, hanem két „szakértő” konzultációjaként írva le a szituációt. A segítséget kérő végigjárta az utat a gödör aljáig, de nem találja a kivezető utat. Mi tudunk utakat kifelé, és ha elfogadja a segítséget, akkor meg is tudjuk azokat mutatni.
A következő gyakori kérdés már nem az orvossal, hanem saját magával, és a miértekkel kapcsolatos. Valaki mondja meg, miért rontja el mindig, miért hozza magát újra és újra ugyanabban a helyzetbe. Ez nagyon fontos kérdés, hiszen már az önismeret iránti igényt jelzi. Fontos, ugyanakkor többnyire korai, mert a válasszal még nem tud mit kezdeni. Hiszen amikor ég a ház, először menekülni és menteni kell, utána keresni az okokat. A függők esetében ez azt jelenti, hogy előbb érjék el a szermentes állapotot, stabilizálják azt, és csak amikor már rálátásuk van a történtekre, akkor kezdeni el a nyomozást.
Nagyon gyakori a szerhasználattól való tartózkodás időtartamával kapcsolatos kérdés is, többnyire abban a formában, hogy „és akkor soha többé, egy kicsit sem?” A terápia kezdetén veszélyes erre a kérdésre válaszolni. Egy függő számára gyakran az is probléma, hogy a holnapi napot megtervezze, a soha és az örökké felfoghatatlan, ijesztő számára. Érdemes ilyenkor visszakérdezni, hogy az eltelt időben volt-e olyan, hogy csak egy kicsit fogyasztott, és nem vesztette el a kontrollt sem akkor, sem a rákövetkező hetek során.
Természetesen a fenti módszer önmagában nem eredményez gyógyulást, a tisztázatlan motivációjú (vagy csak a család nyomásának engedő) szenvedélybetegek számára kimondottan frusztráló is lehet, hogy semmi olyan információt nem kapnak, amivel a családot nyugtatgatni tudnák. Arra viszont alkalmas, hogy a változásra való motivációt felmérjük, esetleg megerősítsük, tudjunk tanácsot adni, és azokat a betegeinket, akiknél ez szükséges, tovább tudjuk irányítani a szakellátásba.
Irodalom
Babor TF, Higgins-Biddle JC. Rövid intervenció a kockázatos és ártalmas ivás kezelésében. Alapellátási kézikönyv. Budapest: Országos Addiktológiai Intézet, 2006. A rövid intervenció vázlata
