Az orvos-beteg kapcsolat egyik legnagyobb kihívása a „nehéz beteg” vezetése, kezelése. Ritkán derül fény arra, hogy egy orvos-beteg kapcsolat miért nem működik. Ebben az esetben jóval többről van szó, mint a szimpátia hiányáról.
„Mit lelkem eddig féltve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a múltban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?”
(Vajda János)
Vannak betegek, akik első látásra szimpatikusak, nyitottak, együttműködők, és vannak, akiknek a bizalmáért keményen meg kell dolgozni. Aztán vannak olyan betegek – róluk többnyire szemérmesen hallgatunk – akiket „nehéz szeretni”.
Erika kétségtelenül az utóbbiak közé tartozik. Alapvető szemléletbeli különbség közöttünk, hogy nem szereti az orvosokat és nem hisz a gyógyszerekben. További nehézséget jelentett, hogy például vércukorprofilt nem könnyű készíteni, mert mint mondta: „Egy nap csak egyszer étkezem, akkor viszont egész nap!”, illetve „Képtelen vagyok diétázni, mert ha megkívánom a csokoládét, bizony megeszem az egész táblával.” Bár többször érezte úgy, hogy menthetetlenül megfullad a köhögéstől, rendületlenül dohányzik tovább, az előző háziorvosa húsz évig könyörgött neki, hogy szokjon le. („A doktor már régen a föld alatt van, én pedig még mindig élek! Hehehe!”) Előfordult, hogy tenziókiugrás miatt keresett fel, de a felírt gyógyszereket ilyen-olyan kifogással elhagyta vagy el sem kezdte szedni! „Valamiben csak meg kell dögleni, nem igaz?” – mondta ilyenkor cinikusan mosolyogva. Nem jutottam vele semmire, ez az orvos-beteg kapcsolat eleve kudarcra volt ítélve. Talán az lett volna a logikus, ha elmarad vagy háziorvost vált…
De Erika jött rendületlenül. Mosolyogva, nevetgélve, ellenkezve. Néha arra gondoltam, talán meg kellene kérdezni, hogy mit vár tőlem. Miért jár ide, ha képtelen vagyok a kedvére tenni, és az együttműködésnek a szikrája sincsen meg benne? Terveztem, de végül nem mertem megkérdezni. Talán, mert közben sok mindent mesélt magáról, de leginkább a lányáról, akit nagyon fiatalon veszített el daganatos betegségben. Mesélt az elfogadhatatlanról, a küzdelemről, az utolsó napokról, amikor már egybefolytak az éjszakák meg a nappalok, és csak néhány órára csitult a fájdalom, aztán, amikor már meg kellett küzdeni minden korty vízért… A csatáról, amit a rákkal vívott és végül alulmaradt, pedig megígérte a lányának, hogy meg fog gyógyulni…
Az elbeszélése nem volt mentes az indulatoktól. („Megmondtam a főorvosnak, hogy nem tudnak maguk semmit.” „Kitéptem az infúziót a lányom karjából, mert nem engedtem tovább mérgezni.”) Bizarr módon a legnaturálisabb részletekről is mosolyogva, már-már kedélyesen mesélt. De ez a beteg amúgy is tele volt ellentmondásokkal.
Visszagondolva a beszélgetésekre, valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem: „Igen, nem szereti az orvosokat, mert nem tudtak segíteni az egyetlen lányán, és nem hisz a gyógyszerekben, mert a kemoterápia csak gyötrelem volt.” Úgy gondoltam, értem, talán megértem. Volt a dolognak egy szubjektív része is (aminek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget): a beteget elnézve úgy éreztem, hogy talán külsőleg hasonlítunk egymásra, hogy nagyjából így fogok kinézni harminc év múlva. (Ha netalán mentalitásban is hasonló lennék – már előre elnézést kérek minden érintettől!)
Különösen alakult a kapcsolatunk. Rendszeresen érdeklődött a gyerekeim felől, érdekelte, hogy sikerült a szabadság, a nyaralás. Előfordult, hogy hazafelé együtt utaztunk, vagy összefutottunk rendelőn kívül – ilyenkor remekül elbeszélgettünk. Kiderült, hogy van humora, bölcs, az ötletei, tanácsai beválnak. Zavarba ejtő volt, amikor úgy búcsúzott „Vigyázzon magára!” – őszintének tűnt!
Két évvel ezelőtt aztán meglepő fordulat történt: A vérvizsgálat időpontját próbáltam egyeztetni vele, és ennek kapcsán említette, hogy a jövő hét nem jó, mert március 30-án van a lánya születésnapja, megy a temetőbe, aztán emlékmisére. Önkéntelenül csodálkoztam rá, hogy „Nahát, akkor egy napon születtem a lányával!” (Később kiderült, hogy – döbbenetes módon – az év is megegyezik.) Milyen furcsa véletlen…
„És, ha azt maga tudná, hogy milyen átkozottul hasonlít rá!” – mondta a könnyeivel küszködve. Aztán elrohant, maga után hagyva a döbbent csendet és a nyomasztó érzést, hogy most valamit nagyon elrontottam, önkéntelenül sebeket téptem fel.
Szívesen írnám, hogy az orvos-beteg kapcsolatban „innentől kezdve gyökeres változás” állt be, de ez erős túlzás lenne! Erika továbbra is „hozza a formáját”: hajlandó elmenni a vizsgálatokra, ha figyelembe veszem, hogy ő tizenegy óra előtt sosem kel fel, továbbá, ha esik az eső vagy csúszós a járda, nem indul el. (Dacára annak, hogy az időpontot mondjuk három hónapja egyeztettük.) A gyógyszerek egy részét hajlandó beszedni, de vízhajtót nem. („Azt szedje maga, ha akarja!”) A vércukorértékei most egészen elfogadhatóak. Továbbra is dohányzik – annak ellenére, hogy a COPD-je mellett most már bronchuscarcinomája is van. („Valamiben csak meg kell dögleni, nem igaz?”)
Március végén cserepes virágot hozott ajándékba. Sietve hadarta, hogy elég kétnaponta öntözni és a félárnyékos helyet kedveli. Megható és hatalmas gesztus volt ez egy olyan embertől, akinek huszonöt éve ez a nap megszűnt ünnepnapnak lenni…
„Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
(Kosztolányi Dezső)
