A két és fél éves evészavaros kisfiú terápiáját mutatjuk be. A terápia menete a perinatalis ikervesztés, a gyász, a harag, az ambivalencia feldolgozása mentén az „életigenlés bátorsága” megteremtésének céljával zajlott a kisgyermekkel, az anyával és néhány alkalommal az apával közös térben.
Feri 2,5 éves, nagyon pici, vékonyka, nagyon mozgékony, élénk, ugyanakkor fáradékony kisfiú. Azért jöttek, mert bölcsődébe kell járnia, és ott nem eszik, otthon is csak kevés vajas kenyeret és bébiételt.
Ezen kívül nagyon félénk, ha gyerekek között van és erősebb hangot hall, pánikba esik. Valóban, az első találkozásaink alkalmával a folyosóról behallatszó gyerekzsivaj, egy-egy felsírás határtalan rémülettel töltötte el, fülére tapasztotta a kezét, sírt, menekülni akart, valódi pánik jeleit mutatta. Ez később fokozatosan a kíváncsiságnak adta át a helyet, későbbi óráinkon, ha hangok szűrődtek be kintről, kinézett, pár szóval elbeszélgetett azzal, akit kint talált, majd még később már alig zavarta meg az, ami kintről behallatszott.
Anyja rengeteg zárójelentéssel és orvosi irattal felszerelkezve érkezett. „Akkor derült ki, hogy igazán nagy a baj…” ‒ ez volt elbeszélésében a visszatérő fordulat.
Feri (természetes úton fogant) ikerbabák egyike, félidő táján derült ki, hogy a másik baba nem fejlődik kellőképpen. Anyja ettől kezdve csak a másikra koncentrált, fantáziáiban Ferit figyelmen kívül hagyta, csak azt kívánta, hogy a másik, Zsoltika, legyen rendben. Aztán újabb ultrahangvizsgálatok kimutatták, hogy „még nagyobb a baj”, Zsoltikának fejlődési rendellenességei vannak, és valószínűleg meg fog halni születése után.
A kisbabák idő előtt, rendkívül kis súllyal, császármetszéssel születtek, és inkubátorba kerültek. Az anya látogatta őket, de ekkor is főleg Zsoltikára figyelt, az ő gyógyulása töltötte ki vágyait. Pár hét után Zsoltika meghalt. Anyja erős bűntudattal és bánattal emlékszik vissza, hogy haldokló kisbabáját otthagyta a kórházban, kimerülten hazament éppen, és a baba az ő távollétében halt meg.
Feri igen sokat síró kisbaba volt, soha nem szopott, fejlődése igen lassú volt, anyja főztjét sosem fogadta el, a bébiételekből is csak nagyon keveset evett.
A meghalt kisbabát elhamvasztották, és az anya a hamvakat egy urnában hazavitte, kitette a lakás főhelyére. Rengeteg szó volt a terápia során arról, hogy ahhoz, hogy az élet élhető és vállalható legyen, a hamvakkal kezdeni kell valamit, el kell Zsoltikát engedni, el kellene temetni. Az anya a temetésről hallani sem akart, mint mondta, nem bírná elviselni, hogy sírja legyen egy temetőben, földdel be legyen fedve. Ugyanakkor elfogadta, hogy a búcsúnak meg kell történnie, ő egy közelükben levő tavat tud elképzelni, hogy abba szórná a hamvakat. Noha erről nagyon sok szó esett, a hamvaktól való megválást egyre halogatta.
Feri időnként azt kérdezi váratlanul: „Belőlem mikor lesz angyal?” Egy alkalommal anyja elhozott egy albumot, amiben a kórházi időkből voltak képek, Zsoltikáról és Feriről is. A képek nézegetése közben alkalom nyílt a fájdalom megosztására, és a két kisbaba különvalóságának szemlélésére.
Ferinek két cumija van, ezeket mindenhova magával viszi. Egyiket a szájában tartja, másikkal az arcát simogatja. Miután megállapodtunk vele (nem túl könnyűszerrel), hogy amíg nálam vannak, a cumikat ne használja, szertartássá vált, hogy érkezéskor kezembe pottyantja a cumikat, amiket az ablakpárkányon elhelyezek, és a végén kapja meg. Volt, hogy amikor mérges vagy szomorú lett, elkérte a cumikat, és olyan is volt, hogy nálam felejtette a búcsúzásnál, és mikor észrevettem, futhattam utánuk.
Az anya élettörténetéből: szigorú, kemény, bántalmazásokkal nevelő anyja volt, alkoholista és megbízhatatlan apja. Ötéves volt, amikor egy alkalommal apja felügyeletére volt bízva, és ekkor egy udvarba kitett fazék forró vizet magára rántott, amitől keze, hasa tele lett égési sebhelyekkel, felnövekedése során számtalan plasztikai műtéten esett át, a mai napig viseli ennek jól látható nyomait. Mikor éppen nem is erről volt szó, Feri váratlanul fel-alá kezdett rohangálni a szobában és ezt kiáltozta: „Anya vigyázz, ott a víz, ott a víz!” Ilyenformán a „víz” két szempontból vált témává: az anya traumája és a meghalt kisbaba végső nyughelye szempontjából.
Feri az órákon könnyen elfáradt, befelé fordult, és a legélénkebb játék közepette is lefeküdt. Sokszor mondta: „Fáj a hasam.”. Anyja ilyenkor azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy éhes. Talán azt jelentette inkább, hogy fáj a szívem, szomorú vagyok, elégedetlen vagyok. Azt is szokta mondani, fáj a fejem, fáj a hátam, a nyakam, a fütyim. Ilyenkor kérte anyját, üljön mellé, és simogassa. Volt, hogy anyja és én Feri mellett ülve beszélgettünk, anyja simogatta, és ő elaludt közben. Anyja éppen egy ilyen alkalommal visszatérő álmairól mesélt: az egyik, hogy égő házból nem tud menekülni, a másik, hogy úttalan utakon menne, de lebénult a lába.
Visszatérő témánk és nagyon komoly gondjuk volt nehéz anyagi helyzetük: Feri apja külföldön próbált munkákat szerezni, csak ritka hétvégéken volt együtt a családjával. Ez mindig nagy ünnep volt Feri számára. A bölcsőde is azért volt fontos, hogy anyja munkába járhasson. Feri sokat volt az anyai nagymamájára bízva, aki kemény kényszerekkel igyekezett evésre bírni, megtömte, szidalmazta, becsmérelte. A terápia ideje során az anya igyekezett munkarendjét átszervezni, és nem a nagymama felügyeletére bízni Feri evését. De ez sok nehézségbe ütközött.
Egy alkalommal az anya felhívott, hogy nem tudnak jönni soha többet, mert az apa eljátszotta kevés tartalék pénzüket. Válást, anyaotthonba költözést fontolgat. Még az útiköltséget se tudja vállalni. Ambivalenciával, haraggal, reménytelenséggel volt tele. Majd újabb megkeresésemre ismét eljöttek, Feri nagy örömére az apával együtt. Lehetett beszélni a haragról (nem volt könnyű, mert az apának erős bűntudata volt és szégyellte magát), és komolyan lehetett beszélni hármukkal a meghalt kisbaba hamvainak sorsáról.
A következő alkalomra úgy jöttek hárman, hogy elmesélték, csónakba szálltak a tavon, az anya írt egy kis búcsúszöveget – ezt az órán is felolvasta, megrendülve és sírva –, és Feri közreműködésével szétszórták a hamvakat. Feri az egyik cumiját is beledobta a hamvakkal együtt a tóba. Bízvást értelmezhető ez úgy, mint a halott testvér elengedésének gesztusa.
Az evés alakulásáról: Ferit nagyon érdekelte a kórház ebédlője, mióta egyszer egy sütit hoztam onnan. Ettől kezdve többször azzal fejeződött be az óra, hogy lementünk, közösen vettünk valamit, vagy leküldött, hozzak onnan valamit, amibe beleeszegetett, anyját is etette, engem is. Anyja is egyre „alkalmasabb” ennivalókkal jött, reménytelenül hatalmas fánkok helyett kis darab gyümölcsökkel érkeztek. A bölcsődében is elkezdett a többiekkel levest enni, otthon először apja, majd anyja főztjéből is egyre több mindent megkóstolt és elfogadott.
Mikor elbúcsúztunk egymástól, az utolsó alkalommal azt mesélte el az anya, hogy hogyan játszott előző nap Feri a szomszédban két kortárs kisfiúval, és alig akart hazamenni tőlük, annyira élvezte a játékot.
Összefoglalás
A kisgyerekkori, csecsemőkori evészavar terápiája nem ritkán az „életbe vetett bizalom, az élethez szükséges bátorság” megszerzésének útja. Szinte mindig jelen van a (nem ritkán magzati kortól megnyilatkozó), generációkon átívelő találkozás az elhanyagoltsággal, bántalmazottsággal, veszteséggel. A terápia feladata ezen élmények és emlékek kimozdítása a „holtpontról”.
