Az esetismertetés egy szülés után kialakuló kényszerzavar terápiájának rövid bemutatása. Az élet során elszenvedett traumák a szülés után kibomló, nagyon kínzó érzésekkel járó, a gyermek ellen irányuló kényszerzavarhoz is vezethetnek. A tapasztalatok szerint a kényszergondolatokat sosem követi gyermekbántalmazás. A szülés alatt adott oxitocinnak kórnemző jelentősége lehet.
Szülés után a depresszió előfordulása nagyon gyakori, és ami talán kevésbé közismert: az ehhez társuló kényszerzavar (OCD) – annak obszesszív (rögeszmés) formája – soha nem olyan gyakori, mint a szülés utáni hetekben-hónapokban. A kisbaba bántalmazására vonatkozó kényszergondolatok és képek rendkívül súlyosak, kínzóak, énidegenek, és szinte mindig együtt járnak azzal a végsőkig szorongató félelemmel: mi kell ahhoz, hogy a gondolat cselekvésbe váltson át? Leghatározottabb tapasztalatunk, hogy ez soha nem következik be. Más a kényszer és más a pszichózis és más a gyermekbántalmazás.
Zsuzsa 32 éves adminisztrátor. Erdélyből származik. Első, akkor hat hónapos kislányával érkezett a rendelésre. Várandóssága alatt szinte végig nagyon sokat hányt, a magzat védelme érdekében nem szedhetett rá gyógyszert, emiatt haragudott a benne fejlődő kisbabára. Szülése császármetszéssel zajlott, mert az idő előtti burokrepedést követően a méhszáj nem az átlagosnak előírt ütemben tágult, oxitocininfúzió alkalmazása mellett sem, és elfogyott a türelem. Mikor a kisbaba 12 hetes volt, Zsuzsa tüdőgyulladás miatt kórházba került, aminek szövődményei miatt újra vissza kellett mennie a kórháza, ami miatt komoly halálfélelmet élt át.
A kórházból való hazatérése után kezdett el kislánya bántalmazásával kapcsolatos képeket látni. El kellett dugnia a késeket, mert a baba összeszurkálásával, feldarabolásával kapcsolatos képek lebegtek a szeme előtt. A baba megfojtásának kényszere is megjelent: ha megérintette a baba nyakát, rettegett: mi kell ahhoz, hogy meg is szorítsa. Maga előtt látta a haldokló, fulladozó gyermeket, összeroppanó csontjait. Nem mert a kisbabával kettesben maradni.
Gyógyszerszedésre hosszú ideig nem került sor, tünetei enyhültek a terápiás beszélgetések hatására. Mivel a tünetek időről időre változó súlyossággal visszatértek, végül paroxetint kezdett szedni, ami mellett a tünetek tovább enyhültek, bár ezzel együtt se szűntek meg maradéktalanul. Nem könnyű döntés a szoptató anyának gyógyszert adni, időnként – viszonylag ritkán – közös megfontolás után mégis emellett döntünk.
Részletek Zsuzsa élettörténetéből: Mikor megfogant, apja azt mondta az anyjának, hogy csak akkor veszi feleségül, ha elveteti. Mivel anyja megtartotta őt, az apa elhagyta őket. Zsuzsa kicsi korától sokszor egyedül töltötte a napjait, anyja dolgozott. Egy kiskutyát fogadott be, többnyire ez volt minden társasága. Kiskorában mandulaműtéte volt, amit érzéstelenítés nélkül végeztek, mert az anyjával megbeszélte az orvos, hogy így egyszerűbb, és a gyerekek úgyse emlékeznek. A mai napig emlékszik a félelemre és a fájdalomra.
Tizenhárom éves koráig egy ágyban aludt anyjával, ennek anyja új élettársának felbukkanása vetett véget. Ez az élettárs nagyon rossz választásnak bizonyult, súlyosan bántalmazta és kihasználta az anyát, és Zsuzsa annyira rettegett tőle, hogy éjszakánként kést tett maga mellé az ágyba, hogy azzal megvédhesse magát.
Hét-nyolc éves korából származik több olyan emléke, hogy a környezetükben, szomszédságukban élő gyermek meghalt, ami az anya gondatlansága miatt is történhetett: egy négyéves gyerek kiesett az ablakon, és emlékszik, hogy milyen volt a koporsóban a halott gyermek, és hogy a temetésen kaláccsal kínálták a vendégeket, ő is evett, és bűntudata volt, amiért ezt elfogadta, noha a meghalt gyermek iránt semmit nem érzett. Egy másik eset emléke, hogy ikerlányokat valamilyen ki nem nyomozott gyilkos brutálisan megölt, és ő nem értette, hogyhogy menyasszonynak öltöztetve temették el őket.
Egy nagybátyja, akivel egy időben egy fedél alatt élt, rendszeresen szexuálisan visszaélt vele, amiről nem volt kivel beszélnie, kihez védelemért fordulnia.
Serdülőkora vége felé találkozott össze azzal a fiúval, aki aztán a férje lett. Hozzáköltözött, és nagy örömmel és bizalommal töltötte el, hogy a fiú szülei szinte saját lányukként bánnak vele. A fiú apja utóbb megbetegedett, aminek hatására egyre zavartabb lett, többször elkóborolt, egyszer öngyilkossági kísérlete volt, Zsuzsa találta meg, és ők vágták le a kötélről, majd apósa hosszú betegség után meg is halt. Ettől kezdve a fiú anyja megváltozott, ellene fordult, azzal a képtelenséggel vádolta őt, hogy a férje őmiatta halt meg.
Látható, hogy a traumák miként rakódnak egymásra a születésétől kezdve egészen a legutóbbi kórházi kezelésig. Mondhatnánk, hogy a történet ebből a szempontból extrém, de a terápiás esetek tanúsága szerint a bántalmazottság, elhanyagoltság, abúzus korántsem ritkaság, és a patológiák dinamikai háttere ezekből épül fel.
Zsuzsa terápiája során a kényszerek, az indulattalanul, énidegenként megélt agresszív fantáziák fokozatosan helyet adtak életének szereplőivel szemben meglévő, de tudatos szinten nem jelentkező harag, csalódottság, fájdalom átélésének. Ahogy a harag megjelent az elhagyó apával, a biztonságot nem nyújtó anyával és az egész fájdalmas sorssal szemben, amely osztályrészéül jutott, a kislánya ellen megjelenő kényszerek elhalványodtak, erejüket vesztették. A terápia az addig ismeretlen, autonóm, biztonságot nyújtani képes felnőtt énje kibontakozásához vezető út lett a számára.
Felvetődhet, hogy a szüléshez azért is kapcsolódik oly sokszor kényszeres tünetegyüttes, mert a kényszerzavarnak az egyik központi idegrendszeri transzmittere az oxitocin, és a szülés alatti beavatkozások felborítják a harmonikus oxitocinválaszt. Már csak a kötődési kapcsolat harmóniáját összezavaró negatív hatása miatt is lenne indokolt megfontoltabban bánni a szülések alatt már-már rutinszerűen adott oxitocinnal.
Összefoglalásul elmondható, hogy a kényszerek pszichoterápiája többnyire hosszadalmas. Nem ritkán antidepresszáns kezelésre is szükség van, de ez önmagában nem jelent megoldást, néha segít, néha nem. A szülés után megjelenő kényszerek kicsit másképp „működnek”, mint más életszakaszokban, mert ilyenkor minden lelki jelenség soha nem tapasztalt intenzitással jelenik meg: a szorongató, sokszor tudattalan képzetek és az életadáshoz kapcsolódó „jó” energiák egyaránt.
Mind a szakemberek, mind a hozzátartozók, mind maga az érintett anya számára fontos lehet az a bizonyosság, hogy a kényszergondolatok soha nem váltanak át cselekvésbe, és soha nem lesz belőlük „súlyosabb” lelki zavar, azaz pszichózis. Tapasztalatom szerint ez a hiteles bizalom önmagában nagyon erős gyógyító erővel bír.
Szintén majdhogynem általánosságban kijelenthető, hogy a szülés kapcsán megjelenő kényszer hátterében a gyermekkortól jelen levő, egészen a máig hatóan egymásra rakódó traumák, abúzus áll, és hogy a terápia témái nem ritkán elsősorban ezek körül forognak.
Nem ritkán a kényszer terápiája kapcsán meg kell elégednünk azzal, hogy a kényszerek elhalványodnak, erejüket, félelmetességüket vesztik, de nem szűnnek meg száz százalékban. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a szüléshez kapcsolódó lelki zavarok terápiája gyakran egy addig soha nem tapasztalt integrált személyiség eléréséhez vezető „királyi útnak” bizonyul.
