A depresszió az egyik leggyakoribb pszichiátriai betegség, amely az életminőséget jelentősen rontja. Ebben a rövid ismertetőben bemutatjuk a depresszió prevalenciáját, a legfontosabb tüneteket, a lefolyás sajátosságait. Szó esik az epidemiológiai adatokról, a leglényegesebb rizikótényezőkről és a depresszió biokémiai és mélylélektani hátteréről és azokról a hatékony farmako- és pszichoterápiás eljárásokról, amelyek a betegek felépülését szolgálják.
„Nagyon megszürkült bennem a világ,
és benne nagyon megszürkültem én,
elnémultak a szelíd áriák,
elapadott forrásuk, a remény.”
Juhász Gyula
A depresszió a hangulati és az érzelmi élet tartós zavara, amelyet affektív, kognitív, vegetatív, valamint gyakran testi tünetek kísérnek. Legfontosabb jellemzője, hogy a hangulat negatív irányba tolódik el.
A tünetek különböző számban, időtartamban, súlyosságban és kiújulási arányban lehetnek jelen. A kutatók alátámasztották, hogy a depresszió olyan hangulatzavar, amely időszakosan jelentkezik.
A depresszió tünetei: szomorú hangulat a nap nagy részében, csaknem mindennap, az érdeklődés, az örömkészség elvesztése, jelentős fogyás vagy hízás, insomnia vagy hypersomnia, motoros nyugtalanság vagy gátoltság, fáradtság, erőtlenség, értéktelenség érzése, bűntudatérzés, csökkent gondolkodási, döntési és koncentrációs képességek, halállal kapcsolatos visszatérő gondolatok, öngyilkossági fantáziák, terv, kísérlet, az énélmény megváltozik, a betegek ürességet éreznek saját magukban. A depresszióval összefüggő jellegzetes testi tünetek: fejfájás, szédülés, rossz közérzet, csökkent szexuális érdeklődés, hátfájdalom, légzőproblémák, szívproblémák, gyomor- és bélrendszeri panaszok, hasi fájdalom.
A depressziós diagnózisának felállításához meghatározott számú tünetnek meghatározott ideig kell fennállni, számos esetben a depresszió tüneteit utánzó testi betegség kizárása is szükséges. A depresszióhoz gyakran társul komorbid szorongásos betegség és személyiségzavar.
Epidemiológiai adatok világszerte azt mutatják, hogy a depresszió a nőknél kétszer olyan gyakran fordul elő, mint a férfiaknál. A nők 33%-a élete során átél depressziót. A várandós nők 10-13%-ánál szülést követően jelentkeznek a szimptómák, 10%-ánál pedig a várandósság alatt is jelen vannak a depressziós tünetek.
Az utóbbi időben a depressziós betegek száma világszerte növekszik. Ennek gyakori oka a negatív életesemények, a mozgásszegénység, a stressz, az egzisztenciális nehézségek, a munkanélküliség, az egyéb betegségek okozta szövődmények, a gyermekkorban elszenvedett traumák. A nemzetközi adatokkal megegyezően a hazai vizsgálatok szerint az unipoláris depresszió élettartam-, illetve egyéves és egy hónapos prevalenciája a felnőtt lakosság körében 15,1%; 7,1%; 2,6%. Magyarországon tehát minden hónapban több mint 250 000 major depressziós beteggel kell számolni, ezeknek csak a fele jelenik meg háziorvosnál és ennek fele keres fel pszichiátert.
Az egészségügyi világszervezet (WHO) adatai szerint a legnagyobb gazdasági veszteséget okozó betegségek között a depresszió áll az első helyen (1). Annak valószínűsége, hogy valaki élete folyamán major depressziós állapotba kerüljön, a különböző felmérések szerint legalább 11%. 2010-ben a harmadik leggyakrabban előforduló betegségként jelölték, még 2020-ra a második helyet foglalja majd el, az ischaemiás szívbetegség mögött. Egyes felmérések azt is kimutatták, hogy a depressziós betegek jelentős hányada nem fordul orvoshoz, mert a panaszokat egyértelműen kifáradásnak, elfásultságnak, külső életeseménynek tulajdonítják.
A depresszió legfontosabb rizikótényezői a hangulatzavar vonatkozásában pozitív családi anamnézis, a kora gyermekkori pszichoszociális stresszorok (gyermekkori fizikális, emocionális, szexuális abúzusok, szülő halála, válás) és felnőttkori negatív életesemények, aktuális pszichoszociális stresszorok. A depresszió kockázati tényezője lehet a krónikus fájdalom, a mozgáskorlátozottság és a krónikus szomatikus betegségek.
A depresszió megjelenésének leggyakoribb és legjellegzetesebb formája a depressziós epizód. Az egyszeri depressziós epizód néhány hetes időtartamtól hat hónapig tarthat, de a diagnózis felállításához a tünetegyüttesnek legalább két héten keresztül jelen kell lennie. A depressziós epizód ideje alatt a beteg minden esetben többé-kevésbé képtelen arra, hogy ellássa feladatait. Amennyiben a normál hangulati állapot mellett depressziós epizód(ok) jelentkeznek, unipoláris depresszióról beszélünk.
Az epizódok súlyossága betegenként változó lehet. Az esetek csekély hányadában előfordulnak pszichotikus tünetek (téveszmék, hallucinációk), amikor a beteg elveszti a kapcsolatát a valós világgal, ezek a tünetek döntően a hangulattal kongruensek. A biológiai rendellenességek (hormonális diszfunkciók) szintén hozzájárulhatnak a depresszió kialakulásához, amelyet genetikai vizsgálatok is alátámasztanak.
A kutatások eredményei azt mutatják, hogy a betegek nagy része örökli a depresszióra való hajlamot. Ezt családfakutatások, ikervizsgálatok és örökbefogadási vizsgálatok is alátámasztják. Kialakulásában feltételezik, hogy fontos neurotranszmitterek (noradrenalin, szerotonin, dopamin) játszanak szerepet, emellett más ingerületátvivő anyagok, neuropeptidek lehetnek lényegesek az etiológiában.
A depresszió első pszichoanalitikus elméletét Sigmund Freud (2) és tanítványa, Karl Abraham dolgozta ki. Mindketten úgy vélték, hogy azok, akiknek a szülei az orális szakasz idején nem tettek eleget a gyermek gondozás iránti igényének, azok depresszióra lesznek hajlamosak, a kielégítetlen csecsemők egész életük során függeni fognak másoktól, gyakran méltatlannak érzik magukat a szeretetre, alacsony lesz az önbecsülésük. Azok a csecsemők, akiket viszont elkényeztettek az orális szakasz idején, azok olyannyira kellemesnek találták azt az időszakot, hogy vonakodnak továbblépni a következő fejlődési fokra.
Mások viszont úgy vélik, hogy a depresszió akkor lép fel, ha az emberi kapcsolataink bizonytalanság-, elhagyatottságérzetet váltanak ki bennünk, azokat a személyeket veszélyezteti leginkább, akiket a szülei annak idején túlzott függőségben tartottak vagy elhanyagoltak (3). A gyermekkorban veszteséget elszenvedett személyek az élet későbbi szakaszaiban sérülékenyebbek lesznek. Az anyjától elválasztott csecsemő síróssá, szomorúvá válik, csökken az érdeklődése a külvilág felé, gyakran csak fekszik az ágyban, alvása hiányos, étvágya, testsúlya csökken – fejlődése lelassul. A vizsgálatok (Paykel 1982-ben és Cooper 1992-ben) alátámasztották, hogy az életben súlyos veszteséget elszenvedettek közül csak 10% válik súlyos depresszióssá (3).
Az életminőség hanyatlása mellett a leglényegesebb, hogy a betegek 10%-a öngyilkosság következtében hal meg és több mint egy harmada kísérel meg legalább egyszer öngyilkosságot élete során. A hazai öngyilkossági halálozás még mindig igen nagy, az Európai Unióban e tekintetben Litvánia és Lettország mögött a harmadik, Európában a hatodik helyet foglaljuk el.
Jelenleg hatékony farmakoterápiás, valamint pszichoterápiás eljárások állnak rendelkezésre, amelyekkel a betegek jelentős részénél teljes javulást vagy nagymértékű tüneti regressziót érhetünk el. Mivel a depressziósok jelentős része önmagától nem kér segítséget, a család figyeljen a tagjaira, illetve a háziorvos próbálja motiválni a beteget, hogy panaszaival szakorvost keressen fel!
Irodalom
- Tringer L. A pszichiátria tankönyve. Budapest: Semmelweis Kiadó, 2010.
- Freud S. Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest: Gondolat Kiadó,1986.
- Comer RJ. A lélek betegségei. Budapest: Osiris Kiadó, 2005.
