Átkozottul nehéz kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek lenni, amikor győzni szeretünk. Másokban bízni, amikor az a természetes, hogy mások bíznak mibennünk. Távol lenni, amikor számítanak ránk, háttérbe vonulni, amikor amúgy is kevesen vagyunk…
Szokásunk nem figyelni az apró jelekre, legyinteni a kis bajokra, „nem érni rá a betegségre”. Mi, orvosok, időnként valami hamis biztonságban tudjuk magunkat.
Kedves Lányok!
Nagyon szépen köszönöm a szurkolást! Ma elengedtek a kardiológiáról. A hírek tulajdonképpen jók és én is jól vagyok (leszámítva, hogy ha az – érfestés eredményeként keletkező – nagyszámú suffusio eredetét az uramra fognám, két év letöltendő alatt nem úszná meg…). A vége az lett, hogy kizárták az infarktust.
Megjegyzem, én sejtettem, sőt tudtam előre – mondtam is Mártinak, hogy nyugi, majd hazafelé beugrok a kardiológiára, de ő mindenáron mentőt akart hívni… persze, én is ezt tettem volna az EKG láttán, csak nem magamnak: határozottan kínos, ha a rendelőből cipelik el a háziorvost a mentők. Tettem még néhány erőtlen próbálkozást, például hogy majd a sarkon megvárom a mentőt – nem értem, miért kellett úgy néznie, mintha nem lennék egészen ép elméjű? Akkor már volt bennem néhány „kör” nitrát, szédültem – a fejem helyén mintha lufi lett volna –, egyre csak az járt a fejemben, hogy „nem létezik, hogy velem ez megtörténhet”.)
Bár ilyesmit jóérzésű ember nem kíván magának, azért… élmény volt:
Amikor még óvodás voltam, mit nem adtam volna, ha utazhatok a „nénós autón” – ez az újfajta sárga mentő nagyon szép belülről, lehet süllyeszteni az ágyat, vannak benne kis nyomkodható bigyók, azt hiszem, még légkondi is… Apró malőr, ha menet közben egyensúlyozni kell a pocakodra helyezett monitort (meg a lábadon a táskát, kabátot stb-t…) – a mentősök vélhetően praktikus szemléletű emberek, akik nem hagyják kihasználatlanul azt a nagy, sík felületet, amit normálisan a beteg foglal el.
Nagyon empatikusak és optimisták is egyben – a mentős doktornő mesélte, hogy három hete vittek egy harminchét éves férfit hasonló tünetekkel, aki meghalt a kocsiban (ott, ahol éppen fekszem). Ha jól emlékszik, szervdonor lett (lám-lám, azért mégiscsak van „happy end” – önkéntelenül is az jár a fejemben, hogy belőlem mit lehetne… esetleg – okosabb, ha befogom.)
Laza relaxban igyekeztem végiggondolni, hogy „akkor most kimegy a gyerekekért – és, ha eggyel kevesebb ember állítható csatasorba, akkor például nekem ki fog behozni majd vécépapírt, evőeszközt meg egyéb luxus dolgokat a kórházba?”
A Városmajori Klinika fantasztikus, nagyon profi hely! Némi szarkazmussal mondhatnám, hogy „ha legközelebb infarktusotok lesz, csakis ide menjetek!” Az elején még reménykedik az ember, hogy már a portán kiröhögik és hazazavarják, de itt rögtön köszönés után szúrnak egy (újabb) branült (vagy ami éppen adódik), és kap a beteg egy karácsonyfányi kábelt.
Az ITO modern, tágas –a betegek között gyanúsan túl vannak reprezentálva a hatvan év feletti, erősen elhízott férfiak, akik vagy újraélesztés túlélői, vagy szívtranszplantáltak, vagy valami egyéb horror kórságuk van (kicsit olyan érzés, mint amikor az ember lánya gyanútlanul beugrik egy teára a „cuki kis kávézóba” és közben döbben rá, hogy az valójában melegbár…). Jó ég, mit keresek én itt?
Őszintén mondom, a személyzet kiváló! Nagyon jó csapat dolgozik itt. Időnként feltűnik néhány indiai, arab vagy fekete bőrű hallgató, akik angolul okosakat kérdeznek és hümmögnek a monitor előtt (lehet nyelvet gyakorolni, meg ellensúlyozni azt a hülye érzést, hogy „akkor én most a másik oldalon játszom”). Mindenki nagyon fiatal és lelkes (ezúttal kevésbé tudtam értékelni az „akkor én most hagy szúrjak egy subclaviát” ötleteket…)
Hát, a doktorok lélegzetelállítóan néznek ki! Kicsit olyan, mintha valamelyik szappanoperából léptek volna elő (például a kezelőorvosomnak olyan kék szeme volt, amiről korábban azt hittem, hogy azt direkt a Terence Hill-filmekben színezték ki utólag ilyenre). Humora is volt… (arról beszélgettünk, hogy az „ember vagy megtanulja kezelni a stresszt, vagy megpróbálja kiiktatni a rendszerből” – majd hozzátette, hogy „félre ne érts, bármikor szívesen látunk itt, nem azért mondom”).
A PTCA nem volt egy moziprogram – két dolog miatt viszont megérte: egyrészt a jó hír után baromira megkönnyebbültem (akkor már nagyjából odáig jutottam, hogy „de hát ki neveli majd fel a gyerekeket?”), a másik: mindig lenyűgöz, ha olyasmit látok, amit normálisan sosem (nevezetesen a koszorúsereimet) – nem mintha tudnám, hogy mit kell nézni, legfeljebb tudok úgy… hümmögni.
A PTCA alatt diszkréten bámultam a monitort, ahol felül egy EKG-csík jelezte az aktuális dolgokat. Aztán egyszer csak látom, hogy „nini, extrázok!” Egy darabig vajúdtam, hogy beleszóljak-e a nagyok dolgába, majd úgy gondoltam, hogy nyilván mással vannak elfoglalva, és szóltam, hogy „bocs, de extrázok” (akkor bölcsen elforgatták a képernyőt, hogy ne lássam).
Reggel átkerültem a szubintenzívre – a hatágyas szobában hárman voltunk orvosok. A „rangidős” egy hetven év körüli szemész doktornő volt – három infarktuson túl. Mondtam, hogy „nekem szerencsére nincsen semmi komoly” – hümmögött, hogy nála is így kezdődött… majd legközelebb(?)
Jól vagyok, majdnem úgy érzem magam, mint előtte – ami hiányzott, az a zuhanyozás, hajmosás, alvás – meg a nyüzsi, ami itthon van (a pittyegés is tud idegesítő lenne, de azért a kölkeink verhetetlenek „ősbosszantásban”).
Ideje visszavenni kicsit a tempóból! Járok majd jógázni. Szedem a gyógyszereket és a jövőben nem fogok idegeskedni(?). Majd beosztom, megszervezem… megpróbálom jobban csinálni.
Hálás lennék, ha a kis szívügyem köztünk maradna! Az eConsilium szerkesztője szerint meg kellene írni, hogy okuljanak belőle a perfekcionista, öntelt doktorok, akik azt hiszik, hogy „őket a golyó sem fogja”. Lehetne az a címe, hogy „ami a szívemet nyomja”… Kizárt! Ép eszű ember ne reklámozza a saját butaságát!
Talán, mert átkozottul nehéz kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek lenni, amikor győzni szeretünk. Másokban bízni, amikor az a természetes, hogy mások bíznak bennünk. Távol lenni, amikor számítanak ránk, háttérbe vonulni, amikor amúgy is kevesen vagyunk…
Szokásunk nem figyelni az apró jelekre, legyinteni a kis bajokra, „nem érni rá a betegségre”. Mi, orvosok, időnként valami hamis biztonságban tudjuk magunkat. Pedig jó lenne néha megállni és egy kicsit megpihenni! „Csak úgy” lenni…
Mondják, hogy az „okos ember más kárán tanul (az ostoba meg a sajátján sem)”. Leszámítva, hogy időnként olyan abszurd dolgok jutottak eszembe – mint például hogy vajon kellően csinos fehérnemű van-e rajtam, vagy ha az osztályos orvos este tízkor még itt van, mikor járhat gyúrni –, nagyon féltem. Leginkább attól, hogy valami visszafordíthatatlan károsodás ért: hogy nem dolgozhatok többet, hogy innentől az lesz a sorsom, hogy „beteg” legyek…
Megfordult a fejemben, hogy egyszer csak jön valami malignus ritmuszavar és agyba-főbe reanimálnak… vagy, hogy nem lesz sikeres a reanimáció („pedig pont nem érek rá meghalni”). Mindeközben persze erősen próbáltam „nem idegeskedni”. Nevessetek csak!
Még egyszer köszönet a szorításért, a biztató sms-ekért, a felajánlott segítségért! („Jó kardiológus” elérhetőségekből remekül állok – csak, hogy tudjátok). Amikor pénteken bementem a rendelőbe és Ancsa sikítva a nyakamba ugrott (kevésen múlt, hogy mindketten beessünk a virágok közé) –, az felejthetetlen volt! Aztán amikor egy betegem azzal fogadott, hogy imádkoztak a felépülésemért a plébánián… már majdnem sikerült megfogalmaznom, hogy miért szeretem olyan nagyon a munkámat.
Mostanában mindenki arra biztat, hogy „vigyázzak magamra” – kérhetem cserébe, hogy Ti is vigyázzatok?
Üdvözlettel:
Dóra
Utóirat: Tudtátok, milyen nehéz ágytálba pisilni?
Epilógus
Mielőtt bárki a „szívéhez kapna”, a fenti levél közel három éve született. Sokáig vívódtam, hogy illik-e ilyen személyes élményt megosztani másokkal. Biztos vagyok abban, hogy a történetem nem egyedi – és csupán szerencsés véletlen, hogy ilyen könnyen megúsztam.
A végső diagnózis prinzmetal angina lett. Viszonylag hamar visszatérhettem dolgozni – kedvezőbb időbeosztásban. Egy évig gyógyszert szedtem (egy „régi típusú kalciumcsatorna-blokkolót”, ami terápiás dózisban sem vitte lejjebb – az amúgy is alacsony – vérnyomásomat). Hatalmas lelkesedéssel kezdtem el jógára járni (több „Kedves Lányok!” levél mesélhetne arról, hogy „ennél dinamikusabb mozgásformára vágyom”, továbbá, hogy „idegesít a relaxáló zene” – ez természetesen nem a jóga hibája…)
Hosszas vívódás után munkahelyet váltottam…
Némi kitérő után – úgy érzem – helyére kerültek a dolgaim. Panasz- és tünetmentes vagyok és már csak ritkán – így, karácsony táján – gondolok a kis szívügyemre…
