Elakadt gyászreakció mint a krónikus betegség akut fellángolásának lehetséges oka
Harmincas éveiben járó fiatalember jött a rendelőmbe. Megfázott, köhög. Anamnéziséből kiderült, hogy gyerekkorában asztmás volt, és asztmája az utóbbi időben újra kezelésre szorul.
Szokványos esetben – anamnézisfelvétel, vizsgálat után – mérlegeljük a terápiát: elsősorban, döntően vírusos eredetre gondolva, bízunk a beteg öngyógyulási képességében, azonban hörgőspasmus, társbetegségek, elhúzódó láz, mellkasi fájdalom, nagyfokú elesettség esetén mellkas-röntgenvizsgálatot kérünk, antibiotikumot írunk fel, szükség esetén tüdőgyógyásszal konzultálunk, vagy akár a kórházi kezelés mellett is dönthetünk.
Betegemnél az asztmás anamnézis, a fizikális leletben a tüdő felett észlelt megnyúlt kilégzés, időnkénti sípolás-búgás salbutamolinhalálás és antibiotikum-terápia bevezetésére sarkallt.
Pszichoszomatikus szemléletem miatt az anamnézisnél rákérdeztem: Mikor múlt el, illetve visszatért-e asztmás betegsége? Kérdésemre a fiatalember elmondta, hogy 12-13 éves korában megszűntek a tünetei, majd körülbelül négy éve újra jelentkeztek. Megkérdeztem, történt-e valami akkortájt az életében. A beteg azt válaszolta, hogy akkoriban halt meg az édesapja.
Fontosnak tartottam a betegben felmerülő gyanút megerősíteni, hogy a két jelenség között összefüggés lehet.
A beteg édesapja elvesztésére erőteljes testi tünetekkel, korábbi betegségének fellángolásával reagált, és ez felveti annak lehetőségét, hogy a beteg számára az édesapja elvesztésének érzelmi feldolgozása, a gyászmunka elakadt, ebben segítségre lehet szüksége.
A következőt szoktam ilyenkor mondani, mint ahogy a jelen esetben is: „Később, ha úgy érzi, hasznos lehet az Ön számára ezekről a dolgokról tovább beszélgetnünk, együtt végiggondolnunk, hogyan léphet tovább, keressen meg! Van lehetőségünk rendelési időn kívül beszélgetni.”
Valami a betegben megmozdulhatott a néhány perces beszélgetésünk hatására: már az ajtóban állva mondta: „Apám nehezen ment orvoshoz a bajával, ebben is hasonlítok hozzá.”
Megbeszélés
Sokszor az asztmás (és más krónikus betegségek) tüneteinek megjelenését, megszűnését komplexebben érthetjük meg, ha a beteg élettörténetében el tudjuk azt helyezni. Évekig tünetmentes lehet valaki, és egyszer csak újra előjönnek a tünetek, majd elmúlhatnak akár évekre. A hagyományos, organikus orvoslás nehezen ad magyarázatot ezekre a jelenségekre.
Az anamnézis jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A beszélgetés sosem szorítkozhat – különösen krónikus betegségek esetén – szigorúan az organikus folyamatokra. Az érzelmi elakadásoknak, pszichés traumáknak, krónikus vagy akut stresszel való megküzdés nehézségeinek döntő jelentősége lehet a betegségek kialakulásában és lefolyásában.
A lelki, érzelmi problémák megoldásában a pszichoterápia jelenthet segítséget. Az orvosnak a test gyógyításának lehetőségei mellett érdemes megismerkednie a pszichoterápia mibenlétével, a pszichoterápiás lehetőségekkel, módszerekkel is.
Akkor hiteles az ilyen orvos-beteg beszélgetés, ha az orvos is hisz abban, hogy a betegségek nem függetlenek az életünktől, és élettörténetünkbe ágyazva jobban megérthetőek. Praxisomban hosszú évek óta tapasztalom, hogy sok, másként „megmagyarázhatatlan” okból kialakult testi tünet, betegség hátterében akár hosszú évekkel korábban történt haláleset, érzelmi trauma húzódhat meg, amelynek érzelmi feldolgozása nem történt meg.
A betegben a trauma, illetve a hatására kialakult testi tünetek közötti összefüggés legtöbbször nem tudatosul. Egy külső szemlélő, egy pszichoszomatikus beállítottságú orvos ezt észre tudja venni, fel tudja hívni erre betege figyelmét. Sokszor hangoztatott ellenérv, hogy a beteg érzelmileg kiegyensúlyozottnak érzi magát. Az ilyen érzelmi elakadások gyakran nem tudatosak, elfojtódnak, emiatt jelentkeznek testi tünet formájában. Ennek az információnak az átadása is a pszichoedukáció része, és a betegek rendszerint megértik.
Egy későbbi, előre meghatározott időpontban, amennyiben a beteg nyitott erre, közösen megtervezhető az esetleges pszichoterápiás segítség módja, iránya. Fontos erre időt szánni, a beteggel átbeszélni, hogy milyen megoldások jöhetnek szóba, a beteg milyen segítséget tud elfogadni, hiszen a pszichoterápiához a beteg motivációja elengedhetetlen.
Ha a tünetek hátterében a személyiséget mélyebben érintő, a gyermekkorba visszavezethető feldolgozatlan tartalmak is vannak, a pszichoterápiás szaksegítség megkeresése a megfelelő továbblépés.
Az is előfordulhat azonban, hogy az érzelmi elakadás már akár egyetlen orvos-beteg találkozót követően megoldódik, és a beteg – főleg megértő, jó családi, kapcsolati háttér esetén – orvosi segítség nélkül is boldogul.
Zárszó
A pszichoszomatikus szemléletű gyógyítás az orvos részéről nem kevesebb testi, hanem több érzelmi, lelki törődést jelent.
A háziorvos-beteg találkozás egyedülálló hatékonysága többek között abban is rejlik, hogy többnyire a találkozást a korábbi évek több rövid találkozása előzi meg, sok információ, tapasztalat kerül megosztásra, a háziorvos gyakran tanúja a beteg számos életeseményének, betegségeknek, gyógyulásoknak, születéseknek, halálnak. A háziorvos és betege legtöbbször már régi ismerősök, ami jó alap a mélyebb, bizalmi beszélgetésre, a hatékony intervencióra. Bálint Mihály ezt az orvos és betege viszonylatában „kölcsönös befektetési társaság”-nak nevezi (1).
Irodalom
- Bálint M. Az orvos, a betege és a betegség. Budapest: Animula; 1990.
